Stephen King ~ Joyland

SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER

Sziasztok! :D

A mai bejegyzésben Stephen King Joyland című művéről fogok írni, de mivel konkrét részleteken keresztül szeretném összegezni a gondolataimat, muszáj vagyok jó előre figyelmeztetni mindenkit...ha el akarjátok olvasni a könyvet, VÉLETLENÜL SE NYISSÁTOK MEG EZT A BEJEGYZÉST!...Igen, annak ellenére, hogy örülök, ha olvastok, fontosnak találom, hogy megóvjalak titeket a bejegyzéstől, és élvezhessétek a könyvet mikor magatok olvassátok.

Déry Tibor - Niki (Egy kutya története)

"[...]Tudjuk, hogy az éji sötétség és magány durván feszegeti a megpendített idegeket, s a csendből soha nem volt hangokat hasít ki, a semmiből rémképeket gyúr.[...]"

Sziasztok!
A mai bejegyzésben a címben említett műről lesz szó...Rövid bevezetésként annyit szeretnék elmondani, hogy az írónak én eddig csak költeményeit ismertem, és - szégyenszemre - nem tudtam, hogy írt is...Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időhiányában a mi tanulmányainkból teljesen kimaradt Déry, sajátos érdeklődésem miatt jutottam csak el a verseihez is, és nem is igazán találkoztam a műveivel könyvesboltokban - antikváriumokban meg csak vállalhatatlan állapotban lévő, és eléggé túlárazott darabokat láttam...De Tipegő Zombi blogján belefutottam ebbe a műbe, és nem volt kérdés, azonnal kívánságlistára raktam, ott könnyen beszerezhetőnek tűnt - illetve tippeket is kaptam, hogy merre nézzek szét, amit innen is köszönök, még egyszer! :)

Most kivételesen a küllemmel kezdenék, ugyanis ez egy tipikus egy délutános kis olvasmány terjedelmét tekintve...Viszont ez senkit ne tévesszen meg, ugyanis tartalmilag ennél bőven több időt vesz igénybe a könyv befogadása...

"A kisregénynek keretet adó

kutyatörténetben az 1950-es évek

eseményei elevenednek meg.

A művet sok iskola kötelező

olvasmányként ajánlja,

mert a megindító történetből

a kisebb gyerekek is megismerhetik

és átélhetik a hazai közelmúlt

tragikus eseményeit."

És én megint a fülszöveggel fogok vitázni - mint oly gyakran megesett már, hogy belekötöttem...Először is: akármilyen mesés formában, kedves kiskutyák szőrébe bújtatva próbáljuk eladni a történetet, attól a "kisebb gyerekek" nem fogják jobban érteni...Eleve szerintem az ilyen dolgokról, ha csak beszél az ember, vagy megtanulja, nem értheti...Egyszerűen nem lehet azt érezni, amit azok éreztek, akiknek a családtagjait erőszakkal elvitték látszólag ok nélkül, akik vártak szeretteikre úgy, hogy csak reménykedni tudtak abban, hogy egyáltalán életben vannak még...Ezt az állandó bizonytalanságot, akármennyire jól ír valaki, akármilyen jól tudja átadni, nem lehet úgy érezni, ahogy azok érezték, akik benne éltek...Számunkra ezek csak rémtörténetek, az akkor és ott élők számára viszont a valóság volt...Átélésről nem is beszélve...Plusz elég "hiányosnak" is tekinthető a mű, mert csak ezt a várakozást, és elhurcolást tárja elénk, de azért nem erről szólt az egész '50-es évek...szóval a fülszöveg megint nem jött össze nekem...

Máskülönben a mű tényleg fantasztikus eszközöket sorakoztat fel az olvasó "ellen", hogy belerángassa az akkori világba, és kísérőként egy iszonyatosan édes kiskutyát tesz mellénk...A lelki leépülést és a fizikait olyan szép párhuzamba fogja, hogy már majdnem én is belebetegedtem...ahogy leírja, ahogy fokozatosan épül le az addig egészséges és erőteljes élőlény...ahogy a várakozásban egyre inkább eluralkodik a reménytelenség, de a hűséges szív nem hagyja kipusztulni a reményt...a hiány, ahogy tönkreteszi és szinte ellehetetleníti őket, a veszteségek, amiket megélnek...és az, hogy még az örömteli viszontlátás se feltétlen örömteli...

Tényleg fantasztikus példája a hűségnek, odaadásnak, ragaszkodásnak, az asszony részéről a kitartásnak, a kutya részéről a lemondásnak...Viszont bármennyire szép az eszme, mint a könyv végződése is mutatja: lehet néha érdemesebb...elengedni a dolgokat, és tovább lépni...legalábbis lemondás helyett, ha kitartóak vagyunk, és elég erősek, hogy kitartsunk, akkor nem adhatjuk fel...viszont ha erre nem vagyunk képesek, akkor el kell engedni...(utóbbihoz némi önzéssel kell kompenzálni az erő hiányát...nem sokkal, csak annyit kell hozzátenni belőle, amennyi hiányzik a kitartáshoz szükséges erőhöz...)

És kicsit tárgyilagosabban: úgy vettem kézbe a könyvet, hogy tudtam mi lesz a vége...ha egy ilyen témájú könyvet vesz az ember a kezébe, nem lehet NEM TUDNI, hogy hogyan fog végződni...Ha mégsem sejtjük, akkor viszont az író fokozatosan belevezet minket, sőt szinte tol maga előtt, hogy ne hátráljunk meg...éppen ezért hősiesen bevallom: az utolsó négy oldalt csak egy hónappal később olvastam el...az első 134-hez egy délután kellett...viszont az utolsó néhányhoz olyan lelkierő, ami több, mint 130 oldalnyi ILYEN után nem feltétlen van meg az emberben...Egyszerűen úgy éreztem, hogy bármilyen egyenes út vezetett a végkifejlethez, én nem álltam készen, hogy odaérjek...

Egyébként valahogy ironikus, hogy a szerettünk, akihez önmagunk által kötjük magunkat, milyen gyorsan képes a pusztulásunkat okozni (köszönöm szépen Schopenhauernek, hogy sikerült egy ilyen nehezen értelmezhető mondatot írni)...Akit magunk mellé választunk, mert úgy érezzük, hogy megment minket - akár saját magunktól is - menedéket ad (nem feltétlen fizikálisat, akár lelkit is)...ha nem vágjuk el időben a hozzájuk kötő szálakat, és készülünk a földet érésre, akkor ha maguktól szakadnak (esetleg a másik fél vágja el őket, bár itt ez egyáltalán nem volt szándékos), a földet érés akár halálos is lehet...Bár meglehet, hogy túléljük a zuhanást is, akkor viszont a megvilágosodásba döglünk bele...amíg csak egy rémálom a hiány addig fel lehet belőle még ébredni, kellemetlen lesz, de nem valós...viszont ha a valóság, és mi ezt elfogadjuk, nem akarunk - vagy nem tudunk - változtatni rajta...akkor menthetetlenek vagyunk...pont, mint Niki...

Annyi, hogy a körülmények változhatnak, és ha kedvezőbb a helyzet, és mi még nem ismertük el valóságként ezt a hiányt, akkor újra szövögethetjük a szálakat...illetve ha a szerelem/szeretet igazán erős, akkor ezek a szálak csak megnyúlni tudnak, elszakadni nem...így is érhetünk a padlóra kellemetlenül is, de lesz, aki idővel visszaránt minket...

Majd egyszer talán megértem, hogy miért van az, hogy aki a MINDENT jelenti valakinek, az hogy semmizheti ki teljesen őt...

Szóval rövid tanulság: inkább harcoljunk, és essünk el (vagy győzzünk veszteségek árán), minthogy megássuk saját sírunkat...(Ez a bekezdés egy az egyben Schopenhauernek köszönhető, miatta gondolkodok ilyen "irányban", szóval úgy döntöttem, hogy írok arról is bejegyzést...bár egy filozófiai könyvről nem hiszem, hogy túl összeszedett bejegyzést lehet írni - illetve nekem van egy három oldalas szövegem belőle - de lehet kiemelek pár elgondolkodtató idézetet, vagy valamit, ami megfogott...vagy valami hasonló...még nem született meg a gondolat, csak a terv...:))

És egy kis összegzés a könyvhöz: ajánlom mindenkinek...nem tudom meghatározni, hogy pontosan kinek, mert mindenkit kötött már valami valakihez...és ezek az emberek mind kivétel nélkül értékelni tudják a könyv szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát - szerintem...

Ti ismeritek Déry munkásságát? Szeretitek? :)

Stephen King - Napnyugta után

Sziasztok! :)
Ma egy könyvajánló szerűséggel jelentkezek...Most értem a végére King bácsi fent említett novellás kötetének...(folyamatban lévő olvasmányok: Wells~Túlvilági utazás /sci-fi/; Stoker~Fehér féreg fészke /horror/; S. Tamás~Vérmacska 2. /"szórakoztató"/ -> a King-féle thriller elengedhetetlen része az aktuális olvasmányoknak, szóval hamarosan elkezdem egy másik regényét)

Kezdem a borítóval, ami szerintem eszméletlenül hangulatos, bár a könyvhöz szinte egyáltalán ne illik - annak ellenére, hogy a történetekből emeltek ki jelenségeket, szerintem inkább valami zombis-világvégés dologhoz illene, nekem konkrétan az első gondolatom az volt, hogy ez tiszta 28 héttel később...
A történetek teljesen különállóak, és az író regényeire jellemző átfedések (szereplők vagy helyek) egyáltalán nem jellemzik őket...igazából róluk nem is tudok sok mindent mesélni...13 különböző sztori kapott benne helyet, előtte a szokásos "személyes" bevezető (Stephen King a legtöbb könyvének bevezetőjében konkrétan az olvasóhoz szól, és úgy írja meg azokat, mintha élő szóban beszélne azzal, aki a kezébe vette a könyvet, ezt egyébként imádom benne, mert általában átugrom a bevezetőket, de az ő könyveinél még ezt is szívesen olvasom), a végén pedig egy kis magyarázat található (az író elmondja, hogy melyik történetet mi inspirálta, miért írta, mikor írta, hogy írta stb)...Vannak történetek, amik nagyon jól sikerültek, és imádom őket, de vannak olyanok is, amiknél kicsit azt éreztem, hogy az írónak (a magyarázat ellenére) az volt az alap elképzelése, hogy "kéne még egy sztori, és mint a Family Guy-ban parodizálva rájött, hogy a "láááámpaaaaa" még nem szolgálta egy irományának se alapját, ezért gyorsan pótolta...Oké, az egyik legtermékenyebb író (kortárs írók közül talán A legtermékenyebb), de néhol olyan erőltetett volt a témaválasztás, hogy automatikusan a lámpás képsorok jutottak eszembe...jó tudom, egy idő után már nem lehet újat kitalálni, ami nem baj, mert szerintem ő az, aki úgy tud írni, hogy a legnagyobb kliséket is képes érdekessé tenni...viszont sok helyen még ilyesmi se jött át...Persze rájöttem, hogy rengeteg múlik a fordítón is, ugyanis néhány történet itt speciel egyáltalán nem volt "Kinges"...De komolyan, annyira nem sikerült elkapni a stílusát, hogy az valami borzasztó; de voltak akik meg nagyon szépen visszaadták a karaktereket és az atmoszférát is...Őszintén szólva szerintem jobban meg kéne válogatni a fordítókat (de ez maradjon köztünk).

"Miután egy antológia szerkesztése során több száz novellát elolvasott, Stephen King ismét kedvet kapott ehhez a rövid, tömör formához, mellyel karrierjét kezdte. S hogy akadt-e témája is hozzá?
Ott az utazó katalógusárus, aki felvesz egy néma stoppost, hogy megossza vele felesége hűtlenségének történetét, nem is sejtve, hogy a szótlan férfi nagyon is figyel. Ott a férfi, aki egy mobilvécébe zárva tanulja meg újra szeretni az életet. Ott van az ember, aki nem ment be azon a végzetes szeptemberi napon dolgozni, s munkatársai hátrahagyott holmija révén nemcsak maga, de mások lelki békéjét is helyre kell állítania. Vagy ott van N., aki egy pszichiátert keres fel kényszeres viselkedése miatt, de a történetnél sokkal többet, rémületesebbet is átad neki
Napnyugta után: nevezzük szürkületnek, nevezzük félhomálynak, de olyan időszak ez, amikor az emberi kapcsolatok természetfeletti színezetet kapnak, amikor semmi sem az, aminek látszik, amikor a képzelet sötétségbe foszló árnyékok után kap, A tökéletes időpont Stephen Kingnek."

A legfélrevezetőbb hátlap, amivel eddig találkoztam...A történetek nagy részének KÖZE nem volt a napnyugtához, max annyi hogy éjszaka előtt nyilván le kellett nyugodnia is a napnak...Valamint a történetek jelentős része befejezetlen, lezáratlan maradt...Volt olyan is benne, amiből szerintem többet ki lehetett volna hozni - eleve az alap sémába (napnyugta után) sokkal több, rejtélyesebb dolgot be lehetett volna illeszteni...

Őszintén szólva én még nem adom fel a novellás dolgot Kinggel, de nem sokat vesztettem volna, ha ez kimarad az életemből...Eleve jobban szeretem a regényeket, éppen azért, mert úgy tisztábban kirajzolódhatnak (már csak terjedelmét tekintve is) a szálak, és karakterek...Itt sajnos sok minden össze volt csapva, és bele se lehetett élni magunkat annyira a történetbe, mert mire meg lett volna a hangulat hirtelen elvágták, és ugrottunk egy teljesen más személyhez, teljesen más színtérre...Ezért volt az, hogy egy történetnél többet nem tudtam naponta elolvasni, de volt, ami annyira lapos volt (King és az ő "ijesztő" mozdulatlansága - csak ez éppen nem volt ijesztő), hogy három napba telt a végére jutnom, mert egyszerűen annyira nem fogott meg a fő karakter, vagy az alapszituáció, hogy nem láttam értelmét se befejezni...Persze másik oldalról ott voltak azok a részek, amik eszméletlen jók voltak, és végig egy zavart légkörben tartottak, és már én se tudtam, hogy mit gondoljak; és ezeket a történeteket sikerült olyan egyszerűen lezárni, hogy még csak azt hazudni is felesleges, hogy "másra számítottam"...

Aki szereti a novellákat, a rövidebb teázós napnyugtákhoz keres egy remek kis olvasmányt, és természetesen szereti King stílusát, annak mindenképpen javaslom...Viszont aki szeret sokkal mélyebben belesüllyedni egy-egy történetbe, és szereti kiismerni a karaktereket, az inkább ne válassza ezt a könyvet...

Ti hogy álltok King novelláival? :)

Joe Hill - A szív alakú doboz

Sziasztok! :)

Mivel nagyon régen írtam már könyvről, és nemrég végeztem ki ezt, gondoltam most ezzel jelentkeznék - amúgy is mostanában nem nagyon volt érdemi bejegyzés a blogon, csak a tag-gel jöttem folyton...
De mivel most van időm (na nem mintha nem kéne tanulnom például, de valahogy már nem fog az agyam ilyenkor, és amúgy is kicsit kába vagyok még a gyógyszerektől), gondoltam ez a tökéletes alkalom, hogy bemutassam a regényt...:)

Először is, aki nem tudná: az író Stephen King fia, aki azért változtatta meg a "King" nevet, hogy ne hasonlítgassák rögtön az apjához, ahogy meghallják a nevét...ennek igazából azért van jelentősége, mert apuhoz hasonló műfajban tevékenykedik, bár szerintem nem lenne túl nagy negatív reklám neki, hogy korunk egyik legelismertebb és legtermékenyebb írója az apja, viszont olyan szempontból teljesen érthető ez a húzása, hogy nem könnyű egy ilyen nagy ember árnyékában elhelyezkedni, főleg azon a téren, ahol elődje tevékenykedik...(Egyébként zárójelben jegyezném meg, hogy többször is kiérdemelte a Bram Stoker Díjat...többek között...azért az nem kis elismerés.)

Amikor az új könyvét behozták Magyarországra, akkor szinte ingyen (90%-os kedvezménnyel, 290!!! forintért) szórták ezeket a könyveket, így egyértelmű volt, hogy komolyabb utánanézés nélkül is megvettem - de a második könyvét csak a belőle készült film után fogom megvenni (amit Daniel Radcliffe-fel nem tudnak eladni nekem úgy, hogy egészen megvoltam elégedve ezzel a könyvvel is, az nem ér annyit, hogy időt szánjak rá...szóóval...kíváncsian várom...). 

Aztán persze utána néztem az írónak kicsit jobban a rendelés gomb megnyomása után, ennek ellenére úgy álltam a könyvhöz végig, hogy teljesen külön íróként gondoltam rá, semmilyen párhuzamot nem vontam az apja és közte...vagyis miután befejeztem a könyvet utána már igen, meg voltak olyan részek, ahol akaratlanul is az jutott eszembe, hogy tiszta apja ez a gyerek (jó értelemben), de igyekeztem elvonatkoztatni tőle teljesen...

Már a könyv borítója is megfogott, az eleje szörnyen kifejező, különleges, és nagyon tetszik, szerintem szörnyen hangulatos, és nagyon illik a könyvhöz is, szóval végre egy normális borító (a legtöbb könyv magyar kiadása valahogy a borítónál meghal...majd a Szép szoba című könyvnél visszatérnék erre); egyébként az egész könyv barnás-bordós (alvadt vér) színű, és valahogy ránézek, és az az első gondolatom mindig, hogy tökéletes őszi rúzs szín lenne (tudom beteges, de ennek köszönhető az, hogy abszolút szerelem a borítója - annak ellenére, hogy a hátán nincs cselekmény leírás, így attól most megkímélek mindenkit).

Mint látjátok a háta teljesen üres, ezért a borító belső részéből (egyébként elég furán van megoldva, ritkán találkoztam olyan puha fedeles könyvvel, ami porvédő borítóhoz hasonlóan be van hajtva...) derül ki a rövid történet, és az író fényképét is láthatjuk.

"Judas Coyne-nak volt egy spéci gyűjteménye: egy régi akasztófakötél...egy boszorkány beismerő vallomása...egy mexikói halálpornó-video...Számtalan rajongója éppúgy ismerte a korosodó death-metal rocksztár hátborzongató ízlését, mint hírhedett ifjúkori ballépéseit. Ám a legrémületesebb, legvalószínűtlenebb darabra éppen most tesz szert, jóformán a szemünk előtt - egy internetes árverésen olyasmit kínálnak, aminek képtelenség ellenállni:

Árverésre bocsátom nevelőapám kísértetét...

Egy szó, mint száz: Jude ezer dollár fejében büszke tulajdonosa lesz gy halott ember öltönyének, melyben állítólag egy nyughatatlan szellem kísért. Jude-nak persze semmi oka félni ettől. Kísérti őt sok minden a múltból is - anya- és gyermekverő apa, kíméletlenül eldobott szeretők, elárult, cserbenhagyott muzsikustársak. Eggyel több mit számít?

Csakhogy amit az UPS egy szív alakú fekete dobozban leszállít neki, az nem közönséges, képzeletbeli szellem. Az a legvéresebb valóság.

Egyik pillanatról a másikra a legváltozatosabb helyeken kezd felbukkanni az öltöny korábbi tulajdonosa: a folyosón...a hálószobaajtó mögött...Jude imádott Mustangjának hátsó ülésén...at ablakon túl...a tévékészülék képernyőjén...Mintha várna valamire (vagy valakire) - és egyik csontos keze egy láncon függő, fényes borotvát himbál...

A novelláiért több irodalmi díjjal is kitüntetett szerző első regénye a horror és a dark fantasy legújabb csillagának igen ígéretes karrierjét vetíti előre."

Maga az író egyszerűen zseniálisan ír! Szerencsére örökölte apja tehetségét...Valami fantasztikus, ahogy magával rántja az olvasót, szinte beleképzeli az adott szituációba az ember magát, nagyon jól átadja a hangulatot, a leíró részek (Kinghez hasonlóan) nagyon pontosak, tökéletesek szinte...Szóval egyszerűen IMÁDOM a stílusát. DE!!! Aki nem szereti a káromkodást, az szépen tegye vissza a könyvet, ugyanis apucihoz hasonlóan Hill is szereti a feszültséget néhány trágár szóval/kifejezéssel megtoldani...engem mondjuk nem zavart, teljesen illett a karakterekhez, és úgy belesimultak a történetbe, hogy nekem fel se tűnt szinte - csak azért említettem meg, mert tudom, hogy valakit nagyon tud zavarni a csúnya beszéd egy könyvben/filmben/zenében...

A történet nagyon izgalmas, bár gyakorlott krimi/thriller/King olvasók könnyen kikövetkeztethették a sztorit, nagyon érdekes, izgalmas és cseppet se unalmas...A szálak gyönyörűen fonódnak, és szépen lassan épül fel a kép (néha túl lassan is, az apjához hasonlóan ő is néha képes "helykitöltősen" terjengős és teljesen lényegtelen mondatokat írni...), de nem hagyja, hogy az ember letegye...Bár részekre van osztva, aminek a címei néha lelövik a poént (főleg a vége felé), de ennek ellenére nagyon jól meg van csinálva...A karakterek szörnyen életszerűek, és szörnyen reális a viselkedésük, olyan emberszerűek tényleg, olyan apróságokat is megoszt velünk az író, amik egyszerűen más könyvekből kimaradnak, olyan hétköznapinak írja le néhol a szellemek ellenére, olyan valóságos...

...MÉGIS ÚGY ÉRZEM, HOGY VALAMI NEM STIMMEL...

Micsoda? Hiába lenne alapjában véve egy nagyon jó könyv, tényleg álom könyv, DE (hatalmas nagy de, ekkora "de"-t én még nem írtam könyveknél, se filmeknél, sőt szerintem a blogon még egyáltalán nem) végig ott van a "valahol ezt már láttam" érzés (ami amúgy nem ritka, ha az ember sokat mozog ilyen műfajban...), a karakterek néha már túl természetesek, teljesen sablonosan viselkednek, a történet alapja is sablon, hiába tökéletes a kivitelezés, és egyedi a megfogalmazás, és hiába szörnyen érdekes szemszögből láthatjuk a helyzeteket, egyszerűen sablon az egész...A szellemes részek tele vannak klisékkel, elnyűtt közhelyekkel, és sztereotípiákkal...Ennek előnye mondjuk az, hogy így támasztékot nyer a mű, hiszen már sokszor használt alapra épít, így masszívabb lesz...De engem akkor is zavart...itt van ez a tehetséges író, tökéletes stílussal, hatalmas tehetséggel, nem is úgy ír, mint az apja (leszámítva a néhány már megemlített apróságot), és olyan közhelyeket dolgoz fel, hogy csak na...persze ezzel sincs baj, mert ha jól megvan írva az ember szívesen elolvassa akár a 30. majdnem ugyanolyan könyvet is, ha érdekli a téma...és még azt se mondhatom, hogy csalódtam, mert teljesen új íróként, a róla olvasottak és a könyv értékelése nélkül ültem neki a könyvnek, szóval igazából nem vártam semmit - sőt ilyen szempontból jócskán felülteljesített, és elhiszem, hogy nem lehet már újat kitalálni...de azért pici változtatásokkal teljesen el lehet az ember figyelmét terelni arról, hogy ugyanazt kapja, amit mindig, csak szebb csomagolásban...Ja és a leírás alapján azért nem lehet sejteni, hogy ebből ezt fogják kihozni, szóval ez hatalmas plusz pont az írónak!

És ami még hatalmas kedvencem a műben az az, hogy a szív alakú doboz visszatér benne...Nem csak a szellemes motívumként van jelen, hanem egy régebbi emlékként (majd a "valóságban") is előkerül - viszont ebbe nem akarok belemenni, nem lövök le minden poént...de egyszerűen zseniális...:D

Ja igen, és mivel hasonló zenei stílusban mozgok néhol már szinte sértő a megfogalmazás "ránk" nézve...Oké, nem mondom, minden tiszteletem az íróé, mert nem egy tahó, sztereotipikus rockert nyom elénk, és annak ellenére, hogy néhol kiakasztó a viselkedése (és egyáltalán nem méltó hatalmas rocksztárhoz khm), szörnyen szerethető a főszereplő, és nagyon ügyesen kivívja az együttérzést az író neki és a barátnőjének is (aki nem kevésbé sztereotipikus hölgyike, de egyébként szerintem ő még a főszereplőnél is jobban sikerült karakter lett:)). De valaki azért elárulhatná, hogy milyen az a "kiöregedett death-metal rocksztár" - tudathasadása van már, vagy az író nem tudta eldönteni, hogy mit szeretne? Death metál karakterhez gyenge, rockernek erős...

SPOILER! Akit nem érdekel a könyv vége, mert el szeretné olvasni, az a következő bekezdést ugorja át!

Direkt kisebb betűvel fogom írni, hogy ne lőjem le a poént annak, akit érdekel a mű! :)

...a végéről nem is beszélve...Értem én, hogy happy end, de ennyire fú...Oké eleve a műben volt egy szörnyen érzelmes vonal (nem romantikus, de azért érzelmes), de a könyv végéig felhalmozott feszültséget (amit nagyon jól csinált) az utolsó pár oldalban már elkezdte feloldani, és onnantól már mindenki tudta mi lesz a vége: mindenki boldog, a világbéke visszatért, a jó győz, a gonosz veszít...BLAHBLAHBLOAAAH...

Összességében zseniális író, zseniális, könyv, de bőven van még mit javítani - a sok közhelytől megszabadulni pl - és annak ellenére, hogy a végét szerintem szörnyen elszúrta nagyon élveztem a könyvet, és nagyon tetszett...

Ti ismeritek Joe Hillt? Esetleg olvastátok valamelyik könyvét? :)

Őszintén remélem, hogy valakinek felkeltettem az érdeklődését és elolvassa, ugyanis nagyon kíváncsi vagyok mások véleményére is, hogy ők mit gondolnak róla, mert a sok elismerése ellenére kicsit szégyellem magam, hogy ennyit kötekedtem a művel...:/

És egyébként mindenféleképpen megéri elolvasni, ugyanis ha sablon is, akkor is szépen, sőt, gyönyörűen van színezve...:)

Stephen King - Carrie

Sziasztok! :)
Mivel kicsit laza olvasmányra vágytam, és úgyis "lendületben voltam" nekiültem még egy S. K. könyvnek...bár most kicsit hanyagolni fogom az írót, más könyvekre vágyom, nem akarok hozzászokni teljesen a stílusához, kell a "pihenő"...Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit kerestem a következő olvasmányban, de az biztos, hogy Carrie-ben megtaláltam...

"A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetleg Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai - főként a lányok - gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megalázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön-nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom!
Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad...
Stephen Kingnek - A ragyogás, Christine, A rémkoppantók, Hasznos Holmik, Bilincsben, Dolores stb. szerzőjének - ez az első, saját neve alatt megjelent műve."

A történet, és a megoldás nagyon tetszik, nem csalódtam Stephen Kingben, viszont a könyvről kevésbé jó a véleményem...A hátán lévő leírás nem helytálló, és elhiszem, hogy eredetiben a tagolás is érdekessé és izgalmassá tette a történetet, itt viszont nagyon zavaró, gyakran értelmezhetetlenné teszi az egész könyvet...a helyesírásról nem is beszélve...BORZASZTÓ...a végén a levélben még oké, hogy így jelzik a levélíró tanulatlanságát, de az egész könyv (AZ EGÉSZ) tele van helyesírási hibákkal, és a tagolással együtt ez gyakran nem csak értelmezhetetlenné, hanem tényleg értelmetlenné teszi a mondatokat...És nem elírásokról/nyomtatási hibákról van szó (vagyis azokról is), de mondatszerkezetileg is tele van velük, ami szerintem elég igénytelenné teszi még az alapjába véve jó könyvet is...ennek ellenére, sokkal jobb fordítás, mint az újabb könyvek nagy része, de a szerkesztő, vagy aki ellenőrzi a könyveket mielőtt a nyomdába kerül nem végzett jó munkát...

A magyar kiadású könyv értékelése ellenére szerintem a történet megéri a pénzét, bár ha teheti az ember, az eredeti kiadással valószínűleg jobban járna...Néha olyan kellemetlen volt egy-egy oldalt végigolvasni, máskor viszont teljesen bele tudtam élni magam Carrie, vagy a könyv többi szereplőjének a helyébe, bár voltak, akiket én már jóval hamarabb megöltem volna, mert bosszantottak...meg néha volt olyan érzésem, hogy az író nem nagyon lát egy kamasz lány fejébe, de ezt leszámítva nagyon jól sikerült...:D

Összegezve, aki szereti King munkásságát, és nem nagyon veszi magára a nyelvtani bakikat, az mindenféleképpen olvassa el, mert nagyon érdekes és jó könyv...Az író stílusa magával ragad, és az utolsó lapig nem enged el - feltéve, hogy a szerkesztés nem taszított el a könyvtől...Még ha az embernek nincs sok ideje, akkor is érdemes ezt elolvasni, nagyon gyorsan lehet végezni vele...egy négy napos szünettel ugyan, de én három nap alatt a végére értem, olyan gördülékeny a történet...

Ti szeretitek Carrie-t?

Stephen King - Állattemető

Ó, hogy hányszor volt már szó erről a könyvről, közvetve vagy közvetlenül a blogon...Hány utalást tettem, hány összefüggést építettem fel rá, amit a figyelmes olvasó észrevehetett...A könyv lapjain hány előre megérzett, de nem megtervezett összefüggést tudtam felépíteni a valósággal álmokon, gondolatokon keresztül...és most vége.
Az utóbbi pár hétben vesztettem el olyan embert, akire nagyon nagy szükségem lett volna, illetve lenne (ó, miért nem mondtam én gyakrabban neki, hogy mennyire szeretem, és miért nem adtam esélyt, hogy mellettem lehessen?). A Sometimes they come back posztomban utaltam már rá - jobban mondva az álmom kergetett bele a gondolatok örvényébe, melyet ennek a könyvnek a "köves talajában" ástak meg, bár rám senki se visel gondot már.
A könyvet bemutató videóban már elmondtam, mely számok jutottak eszembe róla, és a vonatkozó dalból is elénekeltem nektek egy részletet...Tulajdonképpen az "I don't want to live my life again" sor most nyert igazán értelmet az életemben, bár mindig is tudtam mit jelent...
Szintén a videóban említettem, hogy melyik Ramones szám jut róla eszemben, bár "köze nincs a könyvhöz"...de, mégis volt, ahogy arra már utaltam a Chlorpromazine cím alatt leírt soraimban is...És mi köze van hozzá? Lényegében semmi, csak ez:

Jellemző...a fentebb említett dolgokon kívül még két párhuzamot tudok vonni, az egyik egy nagyon érzelgős rész, amit egy ártatlan ember mond ki, a másik viszont a tanulság, ami ijesztően valóságba vágó: rossz döntést hoztam (nem támasztottam fel senkit, csak valamilyen szinten én is ELÁSTAM - de ez nem támad már fel), és felelősségteljesen nyögnöm kell most a következményeket...de én még ép elméjű vagyok legalább...

Sziasztok!

Ezután az elég hosszúra sikeredett személyes felvezető után szeretném nektek bemutatni ezt a '83-as remekművet! Eredeti címén 'Pet Semetary' (helyesen írva: Pet Cemetery), mely utal az 'Álatemető' táblára, ami igazából a gyermekek által kedvenceik számára létrehozott temető...

"Dr. Louis Creed, a fiatal orvos kitűnő állást kapott: a Maine-i Egyetem rendelőjének lett a vezetője, ezért Chicagóból az idilli New England-i tájban álló, magányos házba költözik családjával - feleségével, Rachellel, ötéves lányukkal, Ellie-vel és másfél éves kisfiukkal, Gage-dzsel. Boldogan, a szép jövő reményében veszik birtokba új otthonukat...

Az első gondra az út túloldalán, velük átellenben élő öregember, Jud hívja föl a figyelmüket: a tájat kettészelő országúton éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik dübörögnek, halálos veszélynek téve ki a háziállatokat és az apróságokat. Nem véletlenül van a közelben egy nyomasztó légkörű, ódon temető az elgázolt háziállatok számára...Az első trauma akkor éri Louist, amikor egy baleset áldozatául esett, haldokló fiú a rendelőben dadogó szavakkal óva inti az állattemetőn túli veszedelmektől. Nem sokra rá egy tartálykocsi elgázolja Ellie imádott macskáját, és az öreg Jud - jó- vagy rosszakaratból? - az állattemetőn túli, hátborzongató vidékre, a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére viszi Louist, s ott földelteti el vele az állatot.

Másnap a macska visszatér - de ocsmány jószág lett belőle: lomha, ijesztően bűzlő és gonosz. Aztán néhány békés hónap után a kis Gage elszabadul szüleitől, és szaladni kezd pici lábain az országút felé...

A könyv szörnyűségeire jellemző, hogy az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta."

A Stephen Kingtől megszokott borzongató mozdulatlanság és lebilincselő leírások az olvasót szinte a regénybe repítik. Szinte végigkíséred őt az ösvénye, egészen az őrületig, átérzed a fájdalmat, és vele együtt rettegsz, mikor a sötét köd leszáll, és a gonosz karmok érte nyúlnak.

Nagyon szeretem King stílusát, magával ragadó, és letehetetlen regényeket ír...Vérfürdő nélkül is végig izgultam az egészet, pedig az alapsztori egyáltalán nem ismeretlen számomra, így is tele volt csavarokkal...

Kingben leginkább azt szeretem, hogy eszméletlenül nyomasztó légkört tud teremteni, és nagyon ügyesen hat az írásaival az emberek hangulatára...Ez a könyv pedig tipikusan olyan, amit az ember NEM TUD LETENNI...egyszerűen nem megy, még többet akarsz belőle, még többet, és még többet...

A saját magamon tapasztaltak miatt úgy érzem, hogy a tanulságot a történetből minden embernek magának kell levonnia, ugyanis nem egy egyértelmű, szájbarágós "örök igazság" található benne...vagyis de, lényegében az is van benne, de ennél több ez a könyv...

Felöleli az emberi felelőtlenség, önzőség valamint az érzelmek és értelem harcát is, és bebizonyítja, hogy ezen csatának a terhét ép ésszel NEM bírja el egy ember se...Esetleg úgyis felfoghatja az ember, hogy a könyv elmeséli, miért nem játszhat istent egy emberi élőlény, és hogy mennyire kevés is ahhoz, hogy nagy hatalmakat összpontosítson a saját kezében. A felsorolás nem lehet teljes a sors és sorsszerűség nélkül, ugyanis ennek is hatalmas szerepe van a könyvben...

Aki szereti King bácsit, és véletlenül ez a könyv kimaradt neki, az mindenféleképpen olvassa el; aki borzongásra vágyik az se hagyja ki és aki bizonyítékot akar rá, hogy a Kedvencek temetője című film csak egy gyermek mese a könyvhöz képest, az is mindenféleképpen nyissa ki...:)

Lehet kevésbé depresszív poszttal kellene kezdeni a hetet, de mivel ez egy fantasztikus, zseniális könyv (és iiiimáááááááááááádooooooooooom) így az én hetemet nem rontja el a borongós hangulat se, amit maga után hagyott...

Mindenkinek szép hetet kívánok! :)