Déry Tibor - Niki (Egy kutya története)

"[...]Tudjuk, hogy az éji sötétség és magány durván feszegeti a megpendített idegeket, s a csendből soha nem volt hangokat hasít ki, a semmiből rémképeket gyúr.[...]"

Sziasztok!
A mai bejegyzésben a címben említett műről lesz szó...Rövid bevezetésként annyit szeretnék elmondani, hogy az írónak én eddig csak költeményeit ismertem, és - szégyenszemre - nem tudtam, hogy írt is...Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időhiányában a mi tanulmányainkból teljesen kimaradt Déry, sajátos érdeklődésem miatt jutottam csak el a verseihez is, és nem is igazán találkoztam a műveivel könyvesboltokban - antikváriumokban meg csak vállalhatatlan állapotban lévő, és eléggé túlárazott darabokat láttam...De Tipegő Zombi blogján belefutottam ebbe a műbe, és nem volt kérdés, azonnal kívánságlistára raktam, ott könnyen beszerezhetőnek tűnt - illetve tippeket is kaptam, hogy merre nézzek szét, amit innen is köszönök, még egyszer! :)

Most kivételesen a küllemmel kezdenék, ugyanis ez egy tipikus egy délutános kis olvasmány terjedelmét tekintve...Viszont ez senkit ne tévesszen meg, ugyanis tartalmilag ennél bőven több időt vesz igénybe a könyv befogadása...

"A kisregénynek keretet adó

kutyatörténetben az 1950-es évek

eseményei elevenednek meg.

A művet sok iskola kötelező

olvasmányként ajánlja,

mert a megindító történetből

a kisebb gyerekek is megismerhetik

és átélhetik a hazai közelmúlt

tragikus eseményeit."

És én megint a fülszöveggel fogok vitázni - mint oly gyakran megesett már, hogy belekötöttem...Először is: akármilyen mesés formában, kedves kiskutyák szőrébe bújtatva próbáljuk eladni a történetet, attól a "kisebb gyerekek" nem fogják jobban érteni...Eleve szerintem az ilyen dolgokról, ha csak beszél az ember, vagy megtanulja, nem értheti...Egyszerűen nem lehet azt érezni, amit azok éreztek, akiknek a családtagjait erőszakkal elvitték látszólag ok nélkül, akik vártak szeretteikre úgy, hogy csak reménykedni tudtak abban, hogy egyáltalán életben vannak még...Ezt az állandó bizonytalanságot, akármennyire jól ír valaki, akármilyen jól tudja átadni, nem lehet úgy érezni, ahogy azok érezték, akik benne éltek...Számunkra ezek csak rémtörténetek, az akkor és ott élők számára viszont a valóság volt...Átélésről nem is beszélve...Plusz elég "hiányosnak" is tekinthető a mű, mert csak ezt a várakozást, és elhurcolást tárja elénk, de azért nem erről szólt az egész '50-es évek...szóval a fülszöveg megint nem jött össze nekem...

Máskülönben a mű tényleg fantasztikus eszközöket sorakoztat fel az olvasó "ellen", hogy belerángassa az akkori világba, és kísérőként egy iszonyatosan édes kiskutyát tesz mellénk...A lelki leépülést és a fizikait olyan szép párhuzamba fogja, hogy már majdnem én is belebetegedtem...ahogy leírja, ahogy fokozatosan épül le az addig egészséges és erőteljes élőlény...ahogy a várakozásban egyre inkább eluralkodik a reménytelenség, de a hűséges szív nem hagyja kipusztulni a reményt...a hiány, ahogy tönkreteszi és szinte ellehetetleníti őket, a veszteségek, amiket megélnek...és az, hogy még az örömteli viszontlátás se feltétlen örömteli...

Tényleg fantasztikus példája a hűségnek, odaadásnak, ragaszkodásnak, az asszony részéről a kitartásnak, a kutya részéről a lemondásnak...Viszont bármennyire szép az eszme, mint a könyv végződése is mutatja: lehet néha érdemesebb...elengedni a dolgokat, és tovább lépni...legalábbis lemondás helyett, ha kitartóak vagyunk, és elég erősek, hogy kitartsunk, akkor nem adhatjuk fel...viszont ha erre nem vagyunk képesek, akkor el kell engedni...(utóbbihoz némi önzéssel kell kompenzálni az erő hiányát...nem sokkal, csak annyit kell hozzátenni belőle, amennyi hiányzik a kitartáshoz szükséges erőhöz...)

És kicsit tárgyilagosabban: úgy vettem kézbe a könyvet, hogy tudtam mi lesz a vége...ha egy ilyen témájú könyvet vesz az ember a kezébe, nem lehet NEM TUDNI, hogy hogyan fog végződni...Ha mégsem sejtjük, akkor viszont az író fokozatosan belevezet minket, sőt szinte tol maga előtt, hogy ne hátráljunk meg...éppen ezért hősiesen bevallom: az utolsó négy oldalt csak egy hónappal később olvastam el...az első 134-hez egy délután kellett...viszont az utolsó néhányhoz olyan lelkierő, ami több, mint 130 oldalnyi ILYEN után nem feltétlen van meg az emberben...Egyszerűen úgy éreztem, hogy bármilyen egyenes út vezetett a végkifejlethez, én nem álltam készen, hogy odaérjek...

Egyébként valahogy ironikus, hogy a szerettünk, akihez önmagunk által kötjük magunkat, milyen gyorsan képes a pusztulásunkat okozni (köszönöm szépen Schopenhauernek, hogy sikerült egy ilyen nehezen értelmezhető mondatot írni)...Akit magunk mellé választunk, mert úgy érezzük, hogy megment minket - akár saját magunktól is - menedéket ad (nem feltétlen fizikálisat, akár lelkit is)...ha nem vágjuk el időben a hozzájuk kötő szálakat, és készülünk a földet érésre, akkor ha maguktól szakadnak (esetleg a másik fél vágja el őket, bár itt ez egyáltalán nem volt szándékos), a földet érés akár halálos is lehet...Bár meglehet, hogy túléljük a zuhanást is, akkor viszont a megvilágosodásba döglünk bele...amíg csak egy rémálom a hiány addig fel lehet belőle még ébredni, kellemetlen lesz, de nem valós...viszont ha a valóság, és mi ezt elfogadjuk, nem akarunk - vagy nem tudunk - változtatni rajta...akkor menthetetlenek vagyunk...pont, mint Niki...

Annyi, hogy a körülmények változhatnak, és ha kedvezőbb a helyzet, és mi még nem ismertük el valóságként ezt a hiányt, akkor újra szövögethetjük a szálakat...illetve ha a szerelem/szeretet igazán erős, akkor ezek a szálak csak megnyúlni tudnak, elszakadni nem...így is érhetünk a padlóra kellemetlenül is, de lesz, aki idővel visszaránt minket...

Majd egyszer talán megértem, hogy miért van az, hogy aki a MINDENT jelenti valakinek, az hogy semmizheti ki teljesen őt...

Szóval rövid tanulság: inkább harcoljunk, és essünk el (vagy győzzünk veszteségek árán), minthogy megássuk saját sírunkat...(Ez a bekezdés egy az egyben Schopenhauernek köszönhető, miatta gondolkodok ilyen "irányban", szóval úgy döntöttem, hogy írok arról is bejegyzést...bár egy filozófiai könyvről nem hiszem, hogy túl összeszedett bejegyzést lehet írni - illetve nekem van egy három oldalas szövegem belőle - de lehet kiemelek pár elgondolkodtató idézetet, vagy valamit, ami megfogott...vagy valami hasonló...még nem született meg a gondolat, csak a terv...:))

És egy kis összegzés a könyvhöz: ajánlom mindenkinek...nem tudom meghatározni, hogy pontosan kinek, mert mindenkit kötött már valami valakihez...és ezek az emberek mind kivétel nélkül értékelni tudják a könyv szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát - szerintem...

Ti ismeritek Déry munkásságát? Szeretitek? :)