Stephen King - Állattemető

Ó, hogy hányszor volt már szó erről a könyvről, közvetve vagy közvetlenül a blogon...Hány utalást tettem, hány összefüggést építettem fel rá, amit a figyelmes olvasó észrevehetett...A könyv lapjain hány előre megérzett, de nem megtervezett összefüggést tudtam felépíteni a valósággal álmokon, gondolatokon keresztül...és most vége.
Az utóbbi pár hétben vesztettem el olyan embert, akire nagyon nagy szükségem lett volna, illetve lenne (ó, miért nem mondtam én gyakrabban neki, hogy mennyire szeretem, és miért nem adtam esélyt, hogy mellettem lehessen?). A Sometimes they come back posztomban utaltam már rá - jobban mondva az álmom kergetett bele a gondolatok örvényébe, melyet ennek a könyvnek a "köves talajában" ástak meg, bár rám senki se visel gondot már.
A könyvet bemutató videóban már elmondtam, mely számok jutottak eszembe róla, és a vonatkozó dalból is elénekeltem nektek egy részletet...Tulajdonképpen az "I don't want to live my life again" sor most nyert igazán értelmet az életemben, bár mindig is tudtam mit jelent...
Szintén a videóban említettem, hogy melyik Ramones szám jut róla eszemben, bár "köze nincs a könyvhöz"...de, mégis volt, ahogy arra már utaltam a Chlorpromazine cím alatt leírt soraimban is...És mi köze van hozzá? Lényegében semmi, csak ez:

Jellemző...a fentebb említett dolgokon kívül még két párhuzamot tudok vonni, az egyik egy nagyon érzelgős rész, amit egy ártatlan ember mond ki, a másik viszont a tanulság, ami ijesztően valóságba vágó: rossz döntést hoztam (nem támasztottam fel senkit, csak valamilyen szinten én is ELÁSTAM - de ez nem támad már fel), és felelősségteljesen nyögnöm kell most a következményeket...de én még ép elméjű vagyok legalább...

Sziasztok!

Ezután az elég hosszúra sikeredett személyes felvezető után szeretném nektek bemutatni ezt a '83-as remekművet! Eredeti címén 'Pet Semetary' (helyesen írva: Pet Cemetery), mely utal az 'Álatemető' táblára, ami igazából a gyermekek által kedvenceik számára létrehozott temető...

"Dr. Louis Creed, a fiatal orvos kitűnő állást kapott: a Maine-i Egyetem rendelőjének lett a vezetője, ezért Chicagóból az idilli New England-i tájban álló, magányos házba költözik családjával - feleségével, Rachellel, ötéves lányukkal, Ellie-vel és másfél éves kisfiukkal, Gage-dzsel. Boldogan, a szép jövő reményében veszik birtokba új otthonukat...

Az első gondra az út túloldalán, velük átellenben élő öregember, Jud hívja föl a figyelmüket: a tájat kettészelő országúton éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik dübörögnek, halálos veszélynek téve ki a háziállatokat és az apróságokat. Nem véletlenül van a közelben egy nyomasztó légkörű, ódon temető az elgázolt háziállatok számára...Az első trauma akkor éri Louist, amikor egy baleset áldozatául esett, haldokló fiú a rendelőben dadogó szavakkal óva inti az állattemetőn túli veszedelmektől. Nem sokra rá egy tartálykocsi elgázolja Ellie imádott macskáját, és az öreg Jud - jó- vagy rosszakaratból? - az állattemetőn túli, hátborzongató vidékre, a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére viszi Louist, s ott földelteti el vele az állatot.

Másnap a macska visszatér - de ocsmány jószág lett belőle: lomha, ijesztően bűzlő és gonosz. Aztán néhány békés hónap után a kis Gage elszabadul szüleitől, és szaladni kezd pici lábain az országút felé...

A könyv szörnyűségeire jellemző, hogy az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta."

A Stephen Kingtől megszokott borzongató mozdulatlanság és lebilincselő leírások az olvasót szinte a regénybe repítik. Szinte végigkíséred őt az ösvénye, egészen az őrületig, átérzed a fájdalmat, és vele együtt rettegsz, mikor a sötét köd leszáll, és a gonosz karmok érte nyúlnak.

Nagyon szeretem King stílusát, magával ragadó, és letehetetlen regényeket ír...Vérfürdő nélkül is végig izgultam az egészet, pedig az alapsztori egyáltalán nem ismeretlen számomra, így is tele volt csavarokkal...

Kingben leginkább azt szeretem, hogy eszméletlenül nyomasztó légkört tud teremteni, és nagyon ügyesen hat az írásaival az emberek hangulatára...Ez a könyv pedig tipikusan olyan, amit az ember NEM TUD LETENNI...egyszerűen nem megy, még többet akarsz belőle, még többet, és még többet...

A saját magamon tapasztaltak miatt úgy érzem, hogy a tanulságot a történetből minden embernek magának kell levonnia, ugyanis nem egy egyértelmű, szájbarágós "örök igazság" található benne...vagyis de, lényegében az is van benne, de ennél több ez a könyv...

Felöleli az emberi felelőtlenség, önzőség valamint az érzelmek és értelem harcát is, és bebizonyítja, hogy ezen csatának a terhét ép ésszel NEM bírja el egy ember se...Esetleg úgyis felfoghatja az ember, hogy a könyv elmeséli, miért nem játszhat istent egy emberi élőlény, és hogy mennyire kevés is ahhoz, hogy nagy hatalmakat összpontosítson a saját kezében. A felsorolás nem lehet teljes a sors és sorsszerűség nélkül, ugyanis ennek is hatalmas szerepe van a könyvben...

Aki szereti King bácsit, és véletlenül ez a könyv kimaradt neki, az mindenféleképpen olvassa el; aki borzongásra vágyik az se hagyja ki és aki bizonyítékot akar rá, hogy a Kedvencek temetője című film csak egy gyermek mese a könyvhöz képest, az is mindenféleképpen nyissa ki...:)

Lehet kevésbé depresszív poszttal kellene kezdeni a hetet, de mivel ez egy fantasztikus, zseniális könyv (és iiiimáááááááááááádooooooooooom) így az én hetemet nem rontja el a borongós hangulat se, amit maga után hagyott...

Mindenkinek szép hetet kívánok! :)