2017. szeptember 20., szerda

"Lusta" lázadók, avagy a szoknyakihívás

Sziasztok! :D

A mai bejegyzés...igazából nem tudom miről fog szólni...Remek kezdete egy remek témának! :D
A fejemben összeállt egy kép, hogy mit akarok kihozni ebből a témából, viszont nem igazán vagyok benne biztos, hogy mit akarok elérni vele...remélhetően mire a végére érek, és mindent átfogalmazok, egy összegzést tudok majd írni - ha már a bevezetés nem jött össze...

Ha az ember kimegy az utcára nyilván nézelődik...megnézi a többi embert, és hát...nem a ruha teszi az embert, de az ember belső tulajdonságait nem látjuk az emberen...egészen addig, amíg nem látunk egy eléggé klisés punk figurát, vagy emot...vagy bárkit, akire rá tudjuk a "rocker" skatulyát húzni, annak minden közhelyével...legyen szó színes hajról, piercingekről, láncokról, bakancsokról, az ilyenek szemet szúrnak...és ilyenkor elkezdhetünk gondolkodni, hogy talán mégis a saját gondolataikat hordják magukon az emberek? Ha előítéletesebbek vagyunk, akkor elkezdünk tippelgetni, hogy milyen lehet a lelkivilága és a családi háttere a "szokatlan" kinézetű egyéneknek...Ha visszafogottak vagyunk, de mindig is kék hajat akartunk, akkor esetleg átsuhan az agyunkon, hogy "de bátor", esetleg, "mennyi szarságot kaphat miatta"...
Ha elégedetlenek vagyunk a saját kinézetünkkel, és úgy érezzük, hogy nem tükrözi a belső énünket, akkor pedig elkezdünk azon gondolkodni, hogy mennyi energiát és időt ölt bele az adott ember...Na ez vagyok én...
...éppen egy kék hajú kislányt néztem - mikor unokatesóm ballagott a gimiből, ő akkor kezdte ott a hetediket, tehát kilencedikes lehet...ahogy ment a gimnáziumba, ami egy "mérsékelten konzervatív" intézmény, nem szeretik a színes hajakat, a szakadt felsőket, a rövid nadrágokat és szoknyákat, ha ki van a válla az embernek, ha papucsban megy az ember (mert az iskola nem strand), a testékszereket...És itt felmerül a kérdés, hogy hogy engedhette az anyja neki? Az egy dolog...mindenki tudja (vagy legalábbis nem ártana, ha mindenki tudomásul venné), hogy minden ember (akármilyen fiatal legyen is) azt csinálhat a testével, amit akar...Bár mindig kételkedtem benne, hogy a gimnáziumunk megteheti, hogy "befolyásolja" a külsőnket - lévén, hogy ezzel alapvető jogainkat sérti, mindig megnyugtattam magam, hogy a házirend az előre megtekinthető, ha beiratkozunk, azzal elfogadjuk az intézet által elénk állított szabályokat, akármennyire jogfosztók is...mert nem, nem tartom helyesnek, hogy egy iskola beleszólhasson az ember hajszínébe! És miközben azon szörnyülködtem, hogy az én időmben ezt az igazgatóhelyettes tuti nem engedte volna meg, rájöttem, hogy eltunyultam...Vagyis...ha én zöld hajjal bemegyek egy órára, kicsapnak, ezért felállítottam a fontossági sorrendet: az érettségi kell, én pedig a hülye szabályaikhoz igazodva megszerzem, a hajszín...az csak hajszín...amúgy is ott voltak a piercingjeim, és az igazgató helyettes nem mondott semmit egy "felakadtál a kerítésen"-en kívül...volt, akiből első nap kiszedette az összes ékszert...az enyéim főleg a fülemben voltak, és az "nem látható hely", mert a hajam eltakarja...igaz a hajam többnyire rövid volt, és nem takarta el, a fülbevalókra külön szabály nem volt, így egy kényelmes kis kapun átmásztam...aztán lett egy orr piercingem, ami "látható" helyen volt...leköpve a házirendet, és magamat a "megfelelek a hülye szabályoknak, csak érettségim legyen" gondolattal...

Aztán rájöttem, hogy a hajszín csak hajszín dolog nagyon elharapódzott...Imádtam a vörös hajam, imádtam a feketét, a vörös-feketét is imádtam...és az se volt "természetes", szóval gyakorlatilag nem igazán természetes hajjal voltam én se ott...és semmit nem kaptam...de kiszabadulva a mérsékelten konzervatív intézményből úgy éreztem, hogy eljött az én időm, és a zöld hajam ideje! (Amire 12 éves korom óta vágytam, mert hát melyik kamasz ne akarna piercingeket, és zöld hajat?! Hát...nem nőttem ki, de rendes kamasz voltam, minden kiakasztó dologra vágytam...xD)
És el is kezdtük...a legelső szőkítéstől világos vörös lettem csak...hajszínezővel szőkén tartottuk...el voltam vele, de önmagában kevés lett volna, hogy a hajszínezőt rajtam tartsa (a szőke is "lecsúszott" róla...5 óra szőkítés után)...Aztán mentem a következőre, ekkor már csak 3 órába telt a hajasdi, de szépen kiszőkültem...még mindig a természetes szőke fele hajlott a hajszínem, de már szőke volt...még néhány ilyen, és lehetek zöld...Viszont akárhányszor tükörbe néztem...hogy én mennyire elképesztően UTÁLOM a festett szőke hajat...de mindenki azt hitte, hogy természetes...mert anya szőke (apa fekete hajú volt, és az én hajam is nagyon sötét seszínű)...És csak még jobban utáltam a "TERMÉSZETES" szőke hajamat...utáltam a tükör képemet...két színt nem tudok elviselni magamon, a barna, és a szőke...Szóval vállaltam a sok órányi kopaszító (szerencsére erős a hajam, nem viselte meg a szőkítés xD) procedúrát azért, hogy ne szeressek tükörbe néznem...
..á-á-áááá...Ilyet nem játszunk...nem leszel te zöld, ha ilyen idióta vagy, legalább rád illik az általános "szőke nő" leírás...és igaza volt a belső hangomnak...képes vagyok egy hajszín miatt undorodni a fejemtől? Normális vagyok? ÉN, aki hiszek abban, hogy az embert nem a külseje teszi, képes vagyok nem elfogadni magamat azért, mert szőke a hajam - amit úgy mellesleg én csináltam magamnak...Szóval kihívás lett a szőke haj...nem leszek addig zöld, amíg ezt a felszínes gondolkodást ki nem verem a fejemből...nincs rosszabb annál, ha saját magad nem tudod elfogadni...ha te nem fogadod el magad, más se fog...

Szóval...szőke maradtam, megtanultam szeretni a tükörképemet, hiába jöttek a hülye érvek: miért ne lehetnél olyan, amilyen akarsz, a te hajad, nem kell elfogadnod egy ilyen egyszerűen "megjavítható hibát", javítsd meg...háromnegyed óra alatt át lehet színezni...nem idő érte...De ez már nem a hajról szólt, megijesztett a saját magamhoz való hozzáállásom, és féltem, ha "kijavítom", az máshol okoz károkat...Szóval szépen lassan megtaláltam a szőkémet, ami nem az én színem továbbra se, de illik hozzám, kihoztam a legtöbbet a szőke dologból, és készen álltam a zöld hajamra...amit imádtam!

Aztán lévén, hogy elég sok "különleges hópihe" ismerősöm van, szembejött egy kép - és így kell megsérteni az ismerőseid nagy részét fél mondatban, sajnálom, sajnálom idetévedt olvasók, sajnálom mindenki, nincs jobb módja a megfogalmazásnak, nem írhatok egy listát, hogy ki milyen szubkultúrában talált önmagára, hosszú lenne...Egyszerűen sokszínű - ez esetben sötét - az ismeretségi köröm...
Morticia nézett rám a tükörből, "I wonder if blondes do have more fun"...és talált...nem...hogy a francba lehetne a világ egyik legunalmasabb hajszínével többet szórakozni!? Hogy lehet ilyet írni? Hogy lehet ilyet mondani? Hogy lehet ilyet gondolni?! És belém hasított a felismerés...hirtelen a gondolatom, ami próbált lebeszélni a szőke hajról támogatást nyert...miért próbálnék bármit bizonyítani magamnak a külsőmmel? Már az is sokkal több foglalkozás a külsővel, hogy energiát és időt fektetsz bele, hogy elfogadd magad úgy...
És Morticia rezzenéstelen arckifejezése gúnyos grimaszba torzult...Nem üzent semmit, csak nevetett rajtam...
...de az önelfogadás nem a hajszínen múlik...
...és csak mosolygott...gúnyosan...
...amúgy is csak átmeneti, szükséges rossz a színemhez...
*áh, úgy érted a színedhez, amit két éve nem látott senki, mert két hosszú éve szőke vagy*
...de...a zöldhöz kell a szőke...
*és hol a zöld?*
És már majdnem megsemmisültem...néztem ezt a gyönyörű nőt, miközben az alatta lévő mondat egyre mélyebben, egyre számon kérőbben visszhangzott az agyamban...

És rájöttem, hol a hiba...ott, hogy valójában nem érdekel az egész...Mindig csodálattal nézem az erős, komplett sminket viselő nők (és férfiak) gondosan összeválogatott ruháit, amikkel kitűnnek a tömegből, és az egyetlen gondolatom, hogy hogy a francba volt erre idejük?

A "stílusom" az utóbbi két évben eljutott arra a szintre, hogy szó szerint kikapom a szekrényből a legfelső dolgot, és felveszem, mert sietek...mert mindig sietek...és ha 20 perccel tovább aludhatok egy éjszakai tanulás után, húsz perccel tovább fogok aludni,nem csinálok hajat, nem csinálok sminket, kell az az alvás...Az, hogy mások mit gondolnak rólam egyáltalán nem érdekel, szóval nincs rajtam a nyomás, hogy valamit "mutatnom kell"...és mivel már jóban vagyok a szőke énnel is, a saját felszínességem nyomása sincs rajtam, hogy már pedig úgy kell kinézned, ahogy jobban érzed magad...Az elfogadás, és a "jól érzem magam" más...előbbi inkább beletörődés, és beletörődtem abba, hogy hiába imádom a feltűnő, sötét sminkeket, vannak fontosabb dolgok, és ha bármire időt kell szakítanom, akkor azt a sminkeléstől és a ruhaválogatástól fogom elvenni...az állandó rohanásban a gyönyörű cipőkön úgy ugrok át, mintha megkerülendő akadály lennének, szinte futtában felkapom a szakadt tornacipőmet, bevágódok a kocsiba, és megyek...
És persze jó dolog az önelfogadás, meg minden, de ha tükörbe nézek és őszintén kell véleményt mondanom a tükörképemről...unalmas vagyok...az unalmas szőke hajam illik az unalmas sminktelen fejemhez, és az unalmas öltözködésemhez...És ha még szőke lennék teljesen...három hetente kéne festeni, és az a három hetente egy óra néha túl sok, szóval képes vagyok több centis lenövéssel mászkálni hetekig is akár, ami elég feltűnő, mert nagy a kontraszt az eredeti és a festett hajam között...de nem érdekel, mert sok idő, másra kell az idő, vannak fontosabb dolgok is az életben...és ez már igénytelenség (természetesen tisztán és egészségesen tartom magam/a bőrömet, de most esztétikai dolgokról beszélünk, nem higiénésekről)...miért elégednék meg a "jó" (elfogadható) verziómmal, ha lehetnék a "legjobb" kiadásom is? Csak azért, mert "nem vagyok felszínes"?
Ez hülyeség...és tudjátok mit? Gond van a "fogadd el magad úgy, ahogy vagy" dologgal...ha mindig mindent elfogadunk, nem haladunk! Megelégszünk a mérsékelten jó magunkkal, és nem próbáljuk meg kihozni magunkból a maximumot...Hát persze, ez csak hajfestés, nem létszükséglet, meg vannak fontosabb dolgok...de a fene nagy önelfogadásban háttérbe szorítjuk magunkat...Igen is megérdemeljük azt a hajfestést, megérdemeljük azt az időt, amit sminkre, mozgásra, öltözködésre szánunk! És igenis jót tesz, ha a legjobbat hoztuk ki magunkból, és nem "elfogadjuk" a tükörképünket, hanem "tetszik", amit látunk...Egyszerűen lustaság "nem felszínesnek lenni" magunkkal szemben...

Képmutatás...képmutatás, ha mindent megteszünk a külsőnkért, és szeretjük magunkat akkor is, ha épp nem volt rá lehetőségünk? Képmutatás felszínes elvárásokat támasztani magunkkal szemben, miközben másoktól elvárjuk, hogy ne a külsőnk alapján ítéljen meg minket? Felszínesek vagyunk, hogyha a külsőnket a saját ízlésünkhöz/gondolatainkhoz/meggyőződésünkhöz akarjuk igazítani, és ehhez elég sok időt használunk fel, amit produktívabb (itt kevésbé felszínes) dolgokkal is tölthettünk volna?
De most komolyan...elbizonytalanodtam...és úgy érzem, képmutató leszek, de ez nem állapot, hogy a tükörbe nézek, és nem akarok semmit tenni, mert "jó vagyok így is", ha lehetnék "jobb" is...Ha nézhetek úgyis a tükörbe, hogy "woooah...jól nézel ki, ma legyőzhetetlen leszel ;)", ahelyett, hogy "megfésülködtél, siess nem csinálja meg senki helyetted a dolgodat"...inkább előbbit választom...még akkor is, ha utóbbi kényelmesebb...Szép dolog az önbizalom, de azért az a fajta önbizalom, amit egy csodálatos rúzs tud adni kicsit más...és hiányoznak a rúzsaim, hiányzik a sminkelés...

És éppen ezért hívom ki magam ősszel a "légy jobb önmagadnál - külsőre is" "kihívásra"...Amúgy ez egy általános érvényű gondolat, a viselkedésünkre és cselekedeteinkre is ildomos vonatkoztatni, de úgy gondoltam, hogy a felszínes dolgokra is rá lehetne vetíteni, nem?
Ez egy több részből álló kihívás...Venni fogok új kiegészítőket, erről egy kívánságlistás posztban fogok írni bővebben, amit már elkezdtem megírni, szóval még a hónapban kikerülhet...
A második része a smink lesz, amit még nem találtam ki, hogy paletta kihívásként fogok-e megvalósítani, vagy hogy - vagyis mindenképp egy "Használd a sminkkollekciód" jellegű dolog lesz, de nem tudom, miképp tudnám reprezentálni a blogon...szóval valószínűleg ez egy külön bejegyzés lesz még, addig meg "csendben" használom a termékeimet...emlékszem azokra az időkre, amikor három hetente fogytak a fekete szemceruzáim...hiányoznak azok az idők...xD
Az utolsó rész pedig a "szoknyakihívás"...ami a fedőneve a ruháim kihasználásának...rengeteg gyönyörű szoknyám van, de a nadrág kényelmesebb - és mint láttátok nagyon elkényelmesedtem ilyen szempontból xD - és a szép ruhák mind csak állnak a szekrényben, és várják, hogy valami történjen velük...Ezek nem is ünneplősek, teljesen minden napi hordásra alkalmas darabokról van szó, viszont őket ignorálom a leginkább...Szóval...a szoknya kihívás lényege az, hogy hordani fogom azokat a ruhákat, amik a szekrényben vannak, az elképzelésem a megvalósításról pedig az, hogy az egész szekrényemet (az alkalmi ruhák illetve a rövidnadrágok/meleg időszakra való ruhák xD) kivételével fel fogom venni a következő időszakban (azt mondanám, hogy vizsgaidőszakig, mert vizsgaidőszakban neki állnak házat bontani, és amúgy se igazán fogok sehova menni)...A blogon "outfit" bejegyzésekként fognak megjelenni ezek, de még nem tudom azt se, hogy tömbösítve, vagy egyesével, vagy utólag fogom-e lefotózni az összeset egyszerre - lévén, hogy mindig késésben vagyok, és nem akarok emiatt elkésni...Esetleg magam nélkül fogom lefotózni előző este a másnapi ruhákat? Nem tudom...még...még nem tudom...azt tudom, hogy hétvégén egy viszonylag nagy szekrény kutatást tartok, hogy tisztában legyek azzal, hogy milyen dolgaim vannak, és nagyjából összeállíthassam már előre néhány "szettemet"...illetve egy szelektálás is ráférne, mert az a néhány szerencsétlen felső, ami mindig a kupac tetején köt ki már eléggé elhordott, és ki tudja mi milyen állapotban van...sokkal nem találkoztam az utóbbi időkben...xD

Ötleteket elfogadok a kihívás blogon való dokumentációjához, illetve meséljetek, TI hogy látjátok a felszínesség/önbizalom/önelfogadás témakört?
Képmutatás, ha önmagunkkal szemben felszínes elvárásaink vannak, miközben másoktól elvárjuk, hogy ne ítélkezzenek a külsőnk alapján?

További szép napot mindenkinek! :D

2 megjegyzés:

  1. A múltkor jártam úgy – írni is fogok róla -, hogy a lány nagy kerek szemekkel megkérdezte, hogy én tényleg rocker vagyok? Mert nem úgy öltözködöm a hétköznapokban. Az, hogy a belsőmet hordom-e kívül, vagy sem, nem gondolom, hogy ez feltétlenül így van. Mert vannak olyan munkahelyi konvenciók, amiket be kell tartani. Volt, hogy nem mehettem be akárhogy dolgozni, bármennyire szerettem volna bakancsot húzni. Valaki hordja az irányjelzőket, valaki nem, de ilyen szempontból a kliséhúzogatás a gúglin alapul.
    A szokatlanság szerintem megint egy más téma. Elismerem, akin van valami szokatlan, mert ő bátor, képes és tud olyat hordani, amivel azonos, legyen szó arctetoválásról, pink hajról, színes kontaktlencséről…stb.
    Mondjuk, én akkor is rockernek érzem magam, ha színesben vagyok, vagy tűsarkakon megyek. Szerintem, amikor nem vagy kibékülve magaddal, akkor azt látod, az adott külső valamiért nem mutat jól az adott emberen.
    A „saját felszínesség”, nem a környezet hatására kialakult önelfogadási fázis?
    A fogadd el magad, és a „magyarázd meg az életed eseményeit” – pl. az írásodból: vannak fontosabb dolgok - az a beletörődés. Az, hogy valaki elfogadja magát, az nem azt jelenti, hogy úgy marad az idők végezetéig (ezért vagyok kiakadva valahol a body positive mozgalmon). Hanem azt, hogy elfogadod, ez van, ezzel dolgozhatsz, ha akarsz rajta dolgozni. Direkt nem a kell szót használom, mert semmit sem muszáj, minden egy lehetőség. Hogyha én fejlődni akarok, tehetem, de úgy tehetem, hogy azt használom, amim van. Hiába akarok gazella lenni, semmim sincs meg hozzá. Érted?
    Másfelől, szerintem ez egy út. Valakinél hosszabb, másnál rövidebb. Fel kell építeni magunkban önmagunkat, akkor tudunk önazonosak lenni kívül, belül.
    Kérdéseidre válaszolva. Ha az embernek negatív az önképe, nem szeret magában semmit, az önértékelésében több a negatív, önbizalma sem lesz. Másoktól várhatja, de az nem megoldás, mert csak időszakos. Ha én magamban nem tudom felépíteni ezt, akkor bárki, bármit mondhat, bármit viselhetek, „nem lesz jó”. – Erről is írok majd.
    Nem képmutatás, amit írsz, hanem az önelfogadás teljes hiánya. Nem tudja az ember, ki is ő, nincs tisztában az életével, és azt várja, hogy valaki a külvilágból megmentse. Fogadj el, mert úgy vagyok értékes, szerethető! Az, hogy valaki elvár, és kesereg, az egy nagyon nagy belső viszályt jelent, ami az emberben magában van, és a külvilág ráerősít, mert a saját hiányosságait látja minden szembejövő dolgon, emberen.
    Bocs, ez hosszú lett. Olvasás közben folyamatosan pötyögtem a gondolataimat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazából én tudom, hogy nem vagyok jóban magammal...de az nem a külsőm miatt van...az állatkísérletesdi betett, szóval ismételten a külsőm elfogadása esik a második helyre, mert ismételten van valami fontosabb...Meg igazából utóbbi nem is érdekel, előbbi komoly probléma, meg kell oldani...

      A kétszínűség azért merült fel bennem, mert minden "body positive" cikk átmegy az ellenkező adottságúakkal rendelkezők alázásába...valami durvábban, valami kevésbé...És szerintem ez képmutatás...azt mondani, hogy fogadd el magad mindenhogy, kivéve, ha épp nem divatos az a dolog...az nem egy pozitív üzenet...És mi "kicsiben" ezt csináljuk magunkkal...Hangosan kijelentjük, hogy fogadjatok el minket, úgy ahogy vagyunk, mindenki szép, aztán több tízezreket költünk szép ruhákra, sminkekre, egyéb szépségápolási dolgokra...Én nem teljesen érzem ezt őszintének...vagyis ilyenkor magamat se érzem őszintének. Bár mindig kiállok magamért, ha olyan dolgot vágnak a fejemhez, ami amúgy igaz is és egyet is értek, de érzékelem, hogy kötekedés/rosszindulat, akkor akármennyire egyet értenék vele egy normális beszélgetés keretein belül, biztos, hogy nem hagyom, hogy úgy beszéljenek velem...És egyedül ebben a helyzetben nem érzem magam őszintétlennek...
      (Remek példa, ami külsőség...egyik idős rokonom közölte, hogy olyan visszamaradott vagyok a fejlődésben, mert nem eszek húst, bezzeg az osztálytársaimnak milyen szép mellei is voltak meg fenekük...egy nálam 60 évvel idősebb ember a gimnáziumi ballagásról...Igen, vékony vagyok, és igen az említett testrészeim nekem voltak a legkisebbek az osztályban, ha már így felhozta, de nekem ez az öt év alatt soha fel se tűnt - úgyse, hogy az állítólagos barátaim is folyamatosan anorexiásnak neveztek, erről később, nem helyes pejoratív értelemben használni egy komoly betegséget...még szép, hogy visszaszólok ilyenkor...vita is lett belőle, de megérte, mert kiálltam magamért, és engem ne hasonlítson az osztálytársaimhoz, főleg ne a testem alapján - pedig a kiindulási pont teljesen igaz volt, tudom én is, hogy vékony vagyok.)

      Törlés

Mondd el véleményedet, vagy tedd fel kérdésedet! :)