2017. szeptember 8., péntek

Egy hű barát

Sziasztok!

Ma még magamhoz képest is fura bejegyzés témát választottam, pedig elég sok hülyeségről tudok írni...Talán a legfőbb célja ennek a bejegyzésnek, hogy értékeljük, amink van, még akkor is, ha az "nem a legjobb"...És miért kezdek ilyen klisés bejegyzésbe?
Ez az utolsó napom itthon, jövő héten már kezdődik az egyetem, és jóval komolyabb témákkal illetve tesztekkel tervezem majd a blogot életben tartani...Bár sokszor beszéltem "blog mögötti dolgokról", az utóbbi időkben ez leginkább az öreg fényképezőgépem szidása volt, ami csak azért se akar velem együtt működni...Mintha érezné, hogy valami nem jó köztünk...mintha nem értené, mi ment tönkre...pedig nyolc év alatt (ennyi ideje van nálam) elég sok minden megváltozhat.

Szóval a mai bejegyzésben a fényképezőgépemről fogok írni, és miért ezt választottam...Azt mondják általában, hogy jó vagyok a hasonlatokban, és éppen ezért talán a fényképezőgépemen keresztül tanulhatunk valamit arról is, hogy hogy bánjunk más...dolgokkal...vagy akár emberekkel...Ezt többnyire élőben mondják, és a személyes diskurzusok alatt mindig igyekszem személyes tapasztalatokat "tárgyiasítani", szóval ez olyan, mint egy kihívás...Megnézzük, hogy egy tárgyon, illetve az ahhoz fűződő "kapcsolatomon" keresztül képes vagyok-e "valós" kapcsolatokat leképezni - vagyis ezt csak ti tudjátok eldönteni, hogy sikerült-e, én örömmel bemutatom nektek a fényképezőmet ma, hogy lássátok, kivel visszük a blogot.


És ez hogy jutott eszembe? Talán kezdjük ezzel...Manapság minden...személyre szabható...és az ember igyekszik mindig a legjobban az igényeihez igazítani a kütyüjeit, mind kinézetre, mind teljesítményre - és én valamiért ezt az olyan gyakran szidottat választottam...És valamelyik nap kezembe akadt a jó öreg fényképezőm, amivel egyébként a blogra fényképezek csak, és éppen azért akadt a kezemben, mert megette mind a négy elemét, és ki kellett szednem őket, mielőtt kárt tesznek benne...Megfogtam...és ránéztem...úgy...nyitott szemmel...és nézegettem, és forgattam...Majdnem minden nap a kezemben van...és sose "néztem" meg...


Annak idején minden vágyam egy fényképezőgép volt...egy...SAJÁT fényképezőgép...hetedikes koromban a saját fényképezőgép olyan lett volna, mint...mint a szabadság? Nem tudom...annyira a saját szemszögemből akartam megörökíteni a világot, hogy minden, ahol vagyunk látszódjon úgy, ahogy én látom - sokat árul el az emberről, hogy mit és hogyan fényképez...és természetesen jó kamaszhoz hűen anyáék "világnézete" nem volt kielégítő...a képek unalmasak voltak, nekem meg meggyőződésem volt, hogy én izgalmasabb dolgokat találnék...és hát...a "gagyi" (öreg) családi kamera nem lenne képes megfogni azt, amit én akarok látni, vagy emlékbe megőrizni...persze azóta eltelt már jóóóóóó sok év (vagyis lassan kilenc év), és megtanultam értékelni az "öreg" dolgokat - vagy valami hasonló, ez a történet szempontjából lényegtelen. Természetesen saját fényképezőt nem kaphattam, mert elég öhm...magas árakban mozogtak, én viszont interneten nézelődtem, és keresgéltem, hogy mi lehet az a fényképezőgép, ami tökéletes társam lehetne az általam elképzelt dolgok megvalósításánál...De nem kaptam fényképezőgépet, én meg csak nézelődtem...Aztán jött a ballagásom, és a kérdés elé állítottak: laptop kell vagy fényképezőgép...Természetesen a laptopot választottam, mert egy öreg asztali gépünk volt csak, apa azon dolgozott, én meg akkor még MSN-en szerettem lógni MINDIG, mikor épp otthon voltam...akár napi 12 órákat is elültem a gép előtt, hogy N-nel beszéljek, akivel egyébként reggel találkoztam, és egész nap együtt voltunk suliban, meg délután is kint voltunk együtt...amint hazaértem, benyomtam a gépet, fel MSN-re, és folytattuk a beszélgetést...Egy elég öreg billentyűzetünk volt (alig nyomódtak le a gombok), amin délután kettőtől hajnal háromig is képes voltam - természetesen TITOKBAN - ügyködni...(úgy mellesleg ez hiba volt, mert mostanában nem működnek rendesen az ujjaim, néha egy arckrémről nem bírom letekerni a tetőt, mert begörcsölnek az ujjaim, néha meg úgy is elkezdenek zsibbadni, hogy nem is csinálok velük semmit...hogyan szerezzünk ízületi problémákat fiatalon...egyszer bejegyzést kéne írnom, hogy mennyi hülyeséget csináltam, ami anno ártatlannak tűnt, most meg kiderült, hogy egészségügyi következményei vannak)
Szóval a saját laptop még nagyobb szabadság volt, mint egy fényképezőgép, bár így is volt lámpaoltás - egészen pontosan kikapcsolták a wifit xD - de mégse voltam időben hozzájuk kötve, imádtam a laptopomat, ha nem lenne olyan szar állapotban, most se kértem volna újat (bár az újat is imádom, írni a régin jobban szerettem, a touchpad zár miatt, de végre egy működőképes eszköz, amin tudok dolgozni <3). Egyértelműen a laptoppal mentem...de nem mondtam le a fényképezőmről se...az összeszedett ballagási pénzből hosszú hetek kutatómunkája után megvettem az álomfényképezőt...72 ezer forintért (meg vettem hozzá egy tokot 8-ért, mert az én kis csodagépemnek nem lehet csak úgy kallódnia). Egyébként már mikor megvettem is elavult volt, ugyanis a megvétel után KÉT HÉTTEL kijött az újabb verzió - amit természetesen már beharangoztak akkor is, de annyira bele voltam esve ebbe, hogy nem érdekelt, hogy nem a legjobb, nekem azonnal kellett...és csak Ő kellett...a belső tulajdonságain kívül elég erőteljesen befolyásolta a választásomat, hogy elképesztően jól nézett ki...ránéztem, és "tiszta én" stílusa volt.
Aztán mint minden csoda, ez is gyorsan elillant, eltűntek a megőrizendő dolgok, pár hónappal később (mikor elkezdődött a gimi), nem leltem semmit, amit meg akarok tartani...Na meg őszintén szólva egy batár nagy dög, amit nehéz kényelmesen utaztatni, miért nem vettem egy kicsit, kellett nekem jól kinézni...négy elemet eszik, mindnek egyformának kell lennie, és át kell állítani mindig, hogy mi van benne, egyszerűen túl kényes volt, engem meg zavart, hogy annyit kell foglalkozni vele, így szekrénybe került...évekre...

Mikor elkezdtem a blogot, akkor se került elő a szekrényből...a béna telefonom (tényleg, az volt a legrosszabb telefonom, még a fényképezője is szar volt xD) béna kamerájával fényképezgettem, és még nekem is fájt azt nézni...eszembe se jutott, hogy van egy fényképezőgépem...teljesen megfeledkeztem a létezéséről is, pedig pár évvel korábban annyira de annyira szükségem volt rá, hogy két hetet se tudtam várni...Anya szólt rám, hogy ott a fényképezőgépem, mikor elkezdtem újakat nézegetni...de ez elavult, de ez nagy, de ez...nem is tudom, hogy kell használni...sose használtam sokat, nem ismertem ki, fényképező, tele beállításokkal, meg ki tudja mikkel...De mégse egy telefon, szóval előkaptam...és négy elem kell bele, nem akkumulátor (az akkumulátorokat kb két héten belül elpusztítja, nehogy valami "újrahasznosítható" dolog kelljen már neki, ami úgy...megéri anyagilag xD)...szóval elkezdtünk szenvedni egymással...igazából automatára állítottam, és úgy döntöttem, hogy majd a fényképezőgép megszereli magát...Szóval ott volt az addigra "elavult", de eredetileg elég jónak számító fényképezőgépem egy csomó jó kis lehetőséggel, és nem tudtam mit kezdeni vele...

Aztán belejöttem, és elkezdtem kihasználni...az utóbbi időkben mondjuk nagyon sokat vicceskedik, és nem akarja a beállításokat úgy kezelni, ahogy én szeretném, de azért megvagyunk...A kezdeti "gondoskodást", és ránézni se lehet, annyira értékes, felváltotta a "minden napos" használat, és nem csak a számomra értékes pillanatokra csaptam le vele, hanem...színmintákra, körömlakkokra, minden apróságra, ami a blogon is előkerül...Szóval az én csodás, féltve őrzött kis fényképezőmön mostanra alapozótól kezdve körömlakkon keresztül (!!!) MINDEN van...csupa eltávolíthatatlan kosz...és tudjátok mit? Ez így van jól...semmi értelme kihasználatlanul őrizgetni a szekrényben valamit, minden egyes sminkfolt rajta egy emlék...egy közös emlék! Egy közös emlék a fényképezőmmel, a blogommal, és veletek...És bár eleinte nagyon bosszantott, hogy nem bírom eltávolítani róla a foltokat, se lekaparni, se sehogy úgy, hogy ne sérüljön a fényképezőgép, most már szeretem a koszfoltokat is rajta...
...és erre úgy jöttem rá, hogy kivettem az elemeket belőle...elkezdtem nézegetni, forgatni...és olyan szép, annyira én vagyok...Mindenki a sok kicsi, praktikus, modern fényképezőjével van, ódákat zeng róla, mennyire megváltoztatta az életét, én meg itt vagyok ezzel a nagy döggel, amin több smink van, mint rajtam szokott lenni, a gumírozott részei teljesen elszürkültek (feketék voltak eredetileg, csak kikoptak), és még úgyse válnék meg tőle, hogy önálló életbe kezd, és nem fókuszál, és mikor bekapcsolom olyan hangokat ad, mintha éppen fel akarna robbanni...Pedig olyan kényelmetlen még mindig használni, a vaku elhelyezése is zavaró, borzasztó...kicsit se praktikus, de nagyon kényelmes a fogása, és jól néz ki...Az évek óta oly gyakori felkapom fényképezek, és panaszkodok legalább hat sort bejegyzésenként, hogy mennyire nehéz vele már felváltja az, hogy mikor megfogom, megnézem, milyen szép, milyen jó, hogy van, és mennyire örülök, hogy őt választottam, és hogy tudtam elsiklani mindig a külseje felett, mikor mindig ki van téve látható helyre...sose néztem meg, sose emeltem fel, sose csináltam vele semmit, fotózni "KELLETT", felkaptam, és aztán mikor már nem kellett letettem...Ha végleg bedobja a törölközőt - ami remélem nem mostanában lesz még - akkor valószínűleg kiteszem dísznek...mert jól néz ki, és mert a külseje még talán több emléket, és érzelmet is őriz, mint az általa készített képek - akkor is, ha RENGETEG képet készítettem már vele...

(És ennek ellenére valószínűleg így is minden bejegyzésben fogok hat sort írni arról, hogy mennyire nehezen kezelhető jószág, mert emlékek és érzelmi kötődések ide vagy oda, azért szeretek problémamentesen dolgozni...Nem azért, mert nem kedvelem, vagy nem becsülöm, vagy nem örülök neki, csak szeretnék sok mindent megmutatni, amit ő nem...és, hogy miért nem - tehát a technikai jellemzőit, legutolsó ismert árát, stb - ITT tekinthetitek meg, a link az árukereső oldalára visz titeket.)

Nektek van olyan tárgyatok, amihez rengeteg közös emlék fűz, és akármilyen ütött-kopott, nem válnátok meg tőle? :)
Kellemes hétvégét!

*Ui.: ha már rossz minőségű képekről beszélünk; a posztban látható fotókat a Samsung Galaxy J3 (2016) telefonnak köszönhetjük, és általában tud ennél jobbat is a készülék, nem értem, mi baja volt a fényképezőmmel, lehet féltéken?

5 megjegyzés:

  1. Jól néz ki a gép. Valahol otthon nekünk is van egy ősöreg fényképezőgép, amibe szerintem már csak hálni jár a lélek, de apunak emlék, így az marad. Talán egyszer használtuk, de még ebben sem vagyok biztos.
    Nekem két olyan tárgyam van, amihez emlékek fűznek. Az egyik egy szivacsból készült maci, ami még a nagymamámé volt, és megjárta a II. VH-t is. Soha, semmilyen körülmények között nem válnék meg tőle.
    A másik az első - és eleddig egyetlen - acélbetétes bakancsom. Széthasználtam,kapott rendesen, 13-4 éves, és még hordható. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A mi öregünk azóta kukás lett már...:/

      A macis dolog olyan aranyos...kis veterán maci végre biztonságban van - és mindig lesz valami, ami mamádra emlékeztet. :)
      A bakancsot meg totál átérzem...valamelyik nap ástam ki az újabbat a költözős dobozok alól...akkora öröm volt...a nők ragaszkodnak a cipellőikhez, úgy tűnik, még ha üveg helyett metál is...:D

      Törlés
  2. "a nők ragaszkodnak a cipellőikhez, úgy tűnik, még ha üveg helyett metál is" ezt viszem Facebookra egy rajz kíséretében. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, láttam azóta, és dobtam rá egy szívecskét! :P
      Amúgy tetszik a rajz, de hol a másik fele? Jó buli lehetett, ha mindkettőt elhagytad...Mondjuk haverom is pont így járt nemrég (Rockmaratonon "letáncolta" a bakancskát)...xD
      (És örülök, hogy valaki fel tudott használni valamit abból, amit írtam. :D)

      Törlés

Mondd el véleményedet, vagy tedd fel kérdésedet! :)