2016. június 30., csütörtök

Mindenki pótolható

Sziasztok!

A mai egy boldog-szomorú bejegyzés lesz. Kicsit nehéz írnom róla, nem akarnak összeállni a gondolatok a fejemben, nincs meg a tematika, amire építhetném a bejegyzést.
Egyszer egy nagy gondolkodó azt mondta, hogy minden ember pótolható...De az ember nem csak embereket tud szeretni, állatokat, növényeket is, és még élettelen tárgyakat is...És azok is pótolhatóak...pótolni kell őket, mert az ember hiánylény (többféle olvasatban is, most maradjunk a pótlós verziónál), és igyekszik a hiányt betölteni, teljessé válni...

Úgy 11 hónappal ezelőtt kezdődött a kapcsolatunk Marilyn-nel. Nézelődtünk és a sok félős kis nyuszi között Marilyn volt a fenevad...letaposta a többit, rátámadt a többire, dobbantott, menekült, nem tetszettek neki a körülmények, harcolt magáért. Persze nekem egyből megtetszett, mert egy egyéniség volt, ilyen nyulat még sose láttam, így természetesen ő kellett nekem...El is hoztuk az akkor négy hónapos lánykát, és az első pár velünk töltött hónapját a család megevésével töltötte...Igazi vérnyúl volt, nem lehetett a közelébe menni, ha nem volt kedve az emberekhez, rendszeresen rágta az emberek kezét, néha pofozkodott, vagy rúgott...Szóval nem túl békés hónapok voltak azok... Eleinte a lakásban tartottuk, mert szegénykémnek a ketrece első pár napban teljesen beázott, és nem akartuk, hogy megfázzon. Nagyon értelmes nyuszinak bizonyult, pillanatok alatt szobatiszta lett. A költözésnél elég problémásnak bizonyult, hogy óriásnyulunk van, ugyanis senki nem akarta befogadni, senki nem akart minket beengedni vele (nem volt hely neki), én meg nem voltam hajlandó lemondani róla...Végül remek átmeneti lakásban voltunk, ahol elfért az udvaron a ketrecben, és kiteleltünk szépen. Időközben szinte feltűnés nélkül hatalmas tokát is növesztett, a téli hidegben és a kutya okozta stressz miatt (az átmeneti lakásnál volt egy kutyus is, nagyon aranyos volt egyébként) igyekeztünk kajával kompenzálni. Aztán túl lettünk azon is, tavaszodott, mi beköltöztünk a házba, a nyuszi is helyet kapott, és előtörtek az anyai ösztönei...Éjszakánként kuckót építgetett, ami nekem akkor lett gyanús, hogy minden nap teljesen eltűnt a széna a wc-ből...Egyik este meglestük, ahogy épít, kimentünk, a pofija tele volt szénával, amint meglátott minket lefeküdt, és úgy tett, mintha éppen csak enne...aztán az ablakból még láttuk, hogy építgeti a kis fészkét...Innentől megváltozott...nem mondom, hogy bújós lett, de igényelte a simit, volt egy póza, amibe befeküdt, hogy a fülét vakargassuk, nem támadott már az emberekre se. Elégedetten röfögött, vagy dorombolt, ha foglalkoztunk vele, mindig várt minket, és örömében ugrált és futkosott, ha megérkeztünk...Szóval az utolsó hónapokra egészen hozzánk szokott...Aztán szabadon engedtük a teraszon...ő futott picit majd lefeküdt hűsölni...Semmit nem evett meg, csak azt rágta el, ami az útjába esett, többnyire a hatalmas tokájába húzódva lustálkodott csak...Egyik nap megevett egy cseresznyét, magostól, de egy cseresznye mit árthat, nem különösebben foglalkoztunk vele. Jó gazdiként mindig ellenőriztem, mi jött ki belőle, a magot nem láttam, de megnyugtattak anyáék, hogy valószínűleg csak eltakarja a salakanyag. Aztán egy nagyon meleg napon minden normális volt...Nyuszi evett, nyuszi ugrált, nyuszi rám röfögött és ellökte a kezem, mikor vizet próbáltam a fejére csepegtetni...N is itt volt, megnézte még ő is, miután elment még én is kimentem ellenőrizni, hogy van-e vize, mit csinál...Futott pár kört, aztán megállt enni, én meg ott hagytam, miért zavarnám...Fél vagy háromnegyed óra múlva mentem ki legközelebb, hogy lespricceljük, mert anyával arra jutottunk, hogy ebben a melegben jó lehet neki...Nyuszi háttal feküdt nekem a ketrec közepén, és nem pihegett, mint szokott...megsimogattam, nem mozdult...lefújtam, még mindig nem...Megbökdöstem a seprűvel, még mindig nem...Kisebb pánikrohamot kaptam, a technika csodás vívmánya (internet - és főleg a laptopom) cserben hagyott, szóval néhány telefonnal orvost intéztünk és a hőguta utáni túlélés esélyeit is kiderítettük. Aztán amint hazaért apa mentünk az orvoshoz - lelassul a légzés, és a pulzusát nem néztük meg, nem szeretek halott élőlényekhez nyúlni, és nagyon rossz előérzetem volt vele...apa szerint már késő volt, és merev volt az állat, de...akinek van vagy volt állata, az tudja, hogy nincs olyan, hogy késő...Hát...késő volt...nagyjából azelőtt pusztulhatott el, mielőtt kiértem hozzá...Szóval Marilyn drága itt hagyott minket...Bélgyulladás miatti lázra gyanakodtak, és valószínűleg hőguta vitte el utána...Mivel állandó ellenőrzés alatt volt az étrendje (és az ürüléke - nagyon féltem, hogy baja lesz), én a cseresznyére gyanakszom (és a nem megfelelő hűtésre). Azt a három dolgot csinálta, amit beteg állat nem: evett, mozgékony volt (magához képest) és kötekedett...Ilyen nyulam biztos nem lesz még egy.
az utolsó kép róla, éppen hűsöl a kertben
Apa még aznap elkezdett új nyulat nézni, ami elgondolkodtatott, hogy tényleg ennyit ért szegény Marilyn élete? Megviselte az egész családot, nagyon hozzánk nőtt a minidisznó...de rögtön pótlás után nézett...Rögtön pótolva még nem volt állatom, kis koromban a halaimat cserélgették anyáék feltűnés nélkül, mikor elpusztultak, de pl mióta Kecsi itt hagyott, azóta nem volt kutyánk se, és az már évekkel ezelőtt volt...Szóval nem igazán rögtön-pótló család vagyunk...De én még nem álltam készen a nyuszi elvesztésére, eleve...nem jelentkeztem át másik egyetemre miatta (itt sose lesz diplomám, utálom ezt a várost), aztán fogta magát és elpusztult...Szóval a pótlás jó ötletnek tűnt...Felvettem a kapcsolatot egy másik tenyésztővel, és megbeszéltük a keddet, és előre kinéztük a jószágot, amelyiket el akarjuk hozni. Aztán családi program lett az utazás Békéscsabára (pontosabban Gerlára) a nyúlért, hozzátenném, hogy innen 245 km-re van (Békéscsaba), tehát nem kis távolság. Miután anya végzett a munkahelyén, összeszedtük apát, és elindultunk a kiszemeltért. Már fénykép alapján nagyon megkedveltem, de élőben azért szétnéztünk, rengeteg szép nyuszi volt. (ITT megnézhetitek a weboldalt, nagyon kedves, és segítőkész Brigitta, és csodás nyulai vannak, és gondolom vannak itt olyanok is, akiknek közelebb van, mint nekünk.)
És így került hozzánk Brian, a kis hét hetes pocok...Ebből a kis törékeny nyusziból, akit simogatni is csak óvatosan lehet, egyszer egy hat kilós disznócska lesz...Hihetetlen...Mikor elhoztuk azt mondták, tíz napig nem kéne kiengedni, nehogy megcsípje valami (frissen van oltva), szóval most épp a kádban és az előtérben lakik a lakásban velünk...Van benne valami, ami megfogott...Nem egy Marilyn, aki a csoda nyuszim volt, de nagyon szeretem, és betegre fogom aggódni magam a következő időszakban, hogy eleget egyen, eleget igyon, és ne csípje meg semmi, ne törje össze magát, ne szúrja ki a szemét - jobban belegondolva emiatt izgultam Marilyn-nél élete végéig, mert egy szörnyen suta jószág volt, mindenben felakadt, neki ment, leesett...és most kezdhetem újra egy ilyen kis törékeny lénnyel...aki annyit iszik, mint egy rossz alkoholista, általában az itatóból, szóval gazdiéknak türelmesen kell tartani előtte addig, amíg eleget nem ivott...Éjszaka pedig nem sokat alszok miatta, mert lomol és iszik (hangosan), és akárhányszor kaparni kezd, mindig késztetést érzek, hogy ránézzek, hogy mit csinál...Egyébként elképesztően aranyos élőben, kíváncsiskodik, szaglászik, és hatalmas szemekkel mered a világba...:D

7 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. De azért jó, hogy lett másik.
      Nem tudom, tudnék-e egyből egy másik kis állatra ráhangolódni?

      Törlés
    2. Én is, nagyon hiányzik...:(
      De a picike is nagyon aranyos, nagyon megkedveltem már a két nap alatt is...:)
      Viszont már most látszik, hogy teljesen más lesz...de majd kiforrja magát. :)

      Törlés
  2. Tavaly veszítettük el a két idős kutyusunkat. Az enyémet és a mamáét. Egy hét különbséggel. Én a mai napig nem tudtam túl tenni magam rajta, pedig lassan 1 éve lesz.
    Mamáéknál tavasszal eltűnt az egyik cica. Idős volt már, menhelyről hoztuk ki, nagyon sokat szenvedett, mert megkínozták, többször műtötték és senkinek sem engedte simogatni magát, csak nekem. Máskor is eltűnt már, a leghosszabb idő 2 hónap volt. Szóval azt hittük, hogy csajozik megint. De már Húsvét óta nem jött haza. Szeretném azt hinni, hogy csak odaszokott valakihez.
    Tavasz végén fogadtunk be egy kandúrkát a másik két cicánk mellé. Nagyon szépen megszokott nálunk, igaz a házba nem jött be, amit nem is bántam, mert a Sophie és Puszed is hatalmas pusztítást tudnak véghez vinni. Lucifernek neveztük el.
    Fiú cicaként persze állandóan kóborolt és volt hogy ő is kimaradt 1-2 napra. Szerettem volna ivartalaníttatni és kértünk is időpontot, miután Sophie-t 3 hete megműtötték. Ma vittük volna, de sajnos múlt héten elütötték. :( Pár nap eltelt már és hiába vártuk. Az egyik szomszédunk mondta, hogy látta elütve a főút szélén. Persze először nem akartam elhinni, hogy ő volt az, mert sok fekete-fehér cica van erre felénk. De már 2 hét eltelt és lassan bele kell nyugodnom, hogy ő volt az.

    Szerintem nem lehet őket pótolni. És nem is szeretem ezt a hozzáállást. Nyilván van akinek könnyebb úgy, ha beszerez egy másik kedvencet, de nekem 17 együtt töltött év után senki sem pótolná a kutyusomat. Egyszer lehet, hogy lesz másik kutyusom, ha majd a Baby is itt hagy minket, de most még nem tudnék egy másik kutyát szeretni.

    Anyum tavasszal hozott egyet a menhelyről, mert neki hiányzott egy kutyus és én is imádom, de ha játszom vele, mindig csak az jut eszembe, hogy mennyire hiányzik a Dexter. :-/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még mindig sajnálom őket. :(
      Amúgy még mindig borzasztó, hogy az embernek eszébe se jut, hogy az elutott állat is tartozik valahova, és csak úgy félrelokik, meg eleve nem tart semmiből lelassítani, amíg szerencsétlen elszalad a kocsi elol...Mondjuk amúgy is figyelmetlenek, gyalogost is képesek úgy halálra gazolni, hogy meg se állnak utána.

      Szerintem úgy pótolhatóak, hogy házat őrizni pl bármelyik kutyus tud...de kialakult szokásaik vannak, egyéniségük, azt nem lehet másikkal pótolni...akaratlanul is az előzőhöz van hasonlítva, mert az emberek is igazodnak valamennyire az állatokhoz, és az új igények új szokásokat kérnek a gazditól is, akár foglalkozas, akár ellátás szempontjából.

      Törlés
  3. Szomorúan olvastam, olyan szimpatikusan írtál a nyuszidról, sajnáltam hogy elpusztult. :(

    Erre a témára kicsit érzékenyebb vagyok, mert még évekkel ezelőtt, az akkori személyes blogomon írtam egy rövid posztot arról, hogy meghalt keresztapám, és az érzéseimet. Senki sem reagált rá, sőt, talán 10 oldalmegtekintés jött rá. Ugyanakkor kitette valaki, hogy elpusztult a kutyája. 40+ üzenet volt arról, hogy minden kutya a mennybe megy, és hasonlók...
    Az akkor annyira megsértett, hogy azóta is úgy vagyok vele, hogyha nem valami emberi gonoszságba (kínzásba és hasonlókba) pusztult el az állat, akkor egyszerűen nem érdekel.

    Pár hónapja halt meg a mamám, és mi jártunk etetni a kutyáját (nem akartuk elvinni hozzánk a sok kankutya miatt, míg nem lesz ivartalanítva). Mivel egy pár napra anya és a bátyám Beográdban volt apa mellett a kórházban (nem is mondtam a blogon, a keresztapám óta nem hiszem, hogy bárki megvigasztalna, legalább annyival, hogy ne félj, rendbe jön), szóval sógornőm és én maradtunk. Vagyis csak sógornőm, mert ugye én az egyetemen vagyok, de pénteken hazamentem, és este elmentem a kulcsokért, hogy majd megyek etetni a kutyát, akkor mondta, hogy nem eszik egy hete a kutya, reggel már nem is vitt semmit, mert a tegnap estit sem ette meg, de akart szólni az orvosnak, mert vér foltokat is talált (akkor szült két hete, két abnormálisan nagy testű, és pici fejű kutyákat, teljesen torzok voltak, és ketten együtt akkorák mint maga Puding volt, de már nem élve jöttek a világra), de a bátyám azt mondta neki, hogy nem fontos, normális, hogy kicsit megviselte a szülés.
    Akkor ugye aztán mentem etetni, és döglött volt a kutya... már meg volt meredve, meg fel volt puffadva, meg amikor később felvettem, akkor már nyomot is hagyott a betonon, két napig jártam mázolni, hogy eltűnjön, meg minden tiszta vér volt, valami szülés utáni mérgezése lehetett. Kicsit számítottam is rá, mert nem ugrált, ahogy nyitottam ki a kaput, meg nem jött amikor hívtam... szóval nem lepett meg, amikor megláttam. Rögtön hívtam anyát, hogy vannak e zsákok valahol, hogy elvigyem a dögtemetőbe, de azt mondta csak ássam el valahol hátul és kész. Szóval vissza a sógornőmhöz, mert a fészerbe nem tudtam bemenni kulcs nélkül, és kértem ásót. Aztán hideg vérrel ástam egy lyukat (a legjobb ruhámban persze), kicsit szomorú voltam, de nem nagyon érdekelt... még az utolsó is amit mondtam szegénynek, hogy "Baszd meg de nehéz vagy Puding), amikor vittem a sírjába...
    Legnagyobb bajom az volt, hogy az összes kert szomszéd belát, és még alig ástam ki a lyukat, de már hallottam, hogy néd má a Tibi lánya ás a hátsó kertbe este kilenckor... (akkor még sötétek voltak ilyenkor).

    A nyulaink is hullásnak estek, valami vírus honolt az egész környékben, mert minden nevelő panaszkodott a jószág hullásra. A szomszéd nyulakat tenyészt, és majdnem egy egész fészek kisnyúlt elhullott... Az egyik pont akkor pusztult el, amikor hazaértem, szóval megint csak én ástam. Még akkor sem voltam megborzongva, pedig mégiscsak egy nyuszi, és imádom őket.

    Most van egy nagyon öreg kutyusunk, 18 éves, és már alig megy. Már érik, hogy elaltassuk, már csak önző mód kínozzuk szegényt, mert mégiscsak családtag. Ha csak belegondolok, hogy egyszer hazamegyek, és már nem lesz ott, egyszerűen elbőgöm magam. Jó jel, de néha még mindig félek, hogy a szeretetem és az érzelmeim az állatok iránt teljesen kihaltak...

    Nna, gyászolsz én meg itt kilométereken át érzéketlenkedek. Bocsika, remélem nem baj, hogy ezt így kiadtam magamból.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Részvétem mamád - és évekkel később keresztapud miatt. :(

      Egyébként attól is függ, hogy mennyire nő hozzád az állat...Mamád kutyája nem élt veletek 18 évig, mint a saját kutyátok pl, szóval ez természetes. Bár az altatás jó ötlet lehet, ha szenved, a mi kutyánk fel se kelt az utolsó három napban, és senki nem hívott orvost rá, pedig láthatóan szenvedett, én meg túl 'kicsi' voltam ahhoz, hogy donthessek. Marilynnél felkészültem, hogy öreg lesz és el kell altatni...de az első állatot valamiért mindenki elhuzza, és a következőre 'tanulja' meg...a környezetemben is mindig így volt.

      Egyébként semmi gond, ezért vannak az ilyen posztok. :)
      Igazából sajnálom, hogy a halottaidra és betegeidre nem jött hozzászólás, biztatás...szerintem azért lehet, mert az emberek halála tabu, és ha egy ember hal meg, akkor az emberek szembesülnek a saját véglegességükkel is, és félnek tőle. Ugyanez a betegségekkel...remélem apukád rendbejott azóta. :/

      Törlés

Mondd el véleményedet, vagy tedd fel kérdésedet! :)