2015. október 7., szerda

Életem apró pillanatai (7)

Mielőtt ezt a posztot elkezdeném, szeretnék pár sorban megemlékezni a világ legjobb és legpozitívabb "csendben ordítójáról" - egyszerűen úgy érzem, meg kell itt is emlékeznem róla (természetesen személyesen már megtörtént a "búcsú" - bár még nem sikerült mindig feldolgoznom) ...Amikor először megláttam a hírt, azt hittem tévedés történt, összekeverték valakivel: annyi mindenen túl volt már, annyi minden történt vele, hogy már-már halhatatlanként emlegettük mindig...Nagyon jó versíró volt, igaz többnyire depresszívek és elvontak voltak a művei, de kétség kívül tudta, hogy kell utat engednie ezeknek az érzéseinek, gondolatainak...Elkötelezett szurkolóként erősítette az itteni csapatot, bár erről az oldaláról én annyira nem ismerhettem, pozitív hozzáállása mindig lehetetlenné tette, hogy a közelében szomorkodjunk...Mindenkivel barátságos volt és kedves, és szerintem gyakran fel se fogta, hogy mennyit segít másokon a kisugárzásával, megérzéseivel és a lelki erősítésével...Az unokatestvérével nem annyira rég találkoztam, beszélgettünk, és akkor még nem sejtette egyikünk se, hogy a következő beszélgetésünket miatta kell kezdeményeznünk...Nyár elején, még a terveitől zengett a Facebook, munkahely váltásra készült, kijött egy új könyve, tervben volt a következő, és a tőle már megszokott pozitív hangulat lengte be a közösségi oldalt. Pénteken még semmi nem utalt arra, hogy itt fog minket hagyni...Hétfőn viszont már jött az üzenet az unokatesójától néhányunknak, hogy mi történt...Több mint egy éve találkoztam vele utoljára, azóta többnyire csak futólag láttuk egymást illetve váltottunk néhány szót...sajnos. Igazából bármennyire fájdalmas őt ilyen korán elengedni, ennyi év után, ha visszagondolok rá, mindig elmosolyodok...nem lehet rá szomorúan emlékezni...MINDIG csinált valamit, vagy mondott valamit, amivel jobb kedvre derítette az embert...
Szóval hálás vagyok, hogy az elmúlt nagyjából hat évben az életem része volt, ha nem is szerves része, és csak ennyi kis időre is...
A családnak legőszintébb részvétem, és rengeteg kitartást és erőt kívánok innen is!
Nyugodjék békében!

Sziasztok!
Ezután a nem épp jó kedvű indítás után szeretném megosztani most már a szeptemberem apró kellemes és kevésbé kellemes pillanatait is! Már "viccesen" kezdődött, azt se tudtam, hol áll a fejem, mit csinálok, miért csinálom, hol vagyok, ki vagyok, kivagyok?!

Szálanként tépkedem a nyúlnak a füvet...ellenőrzöm, hogy ne legyen tetves, vagy égett, vagy bogaras...ezt hányan csinálják???

Ki az, aki rajtam kívül még elmondhatja magáról, hogy Schopenhauerrel kocsmatúrázott??? :D

Amikor eltévedsz az egyetemen...szörnyen...ezt nem részletezném, gáz volt...xD

Amikor kiderül, hogy a művészettörténet kötelező vizsgatárgy lesz...nesze neked év végi kettes...és még négy kredit is...

Amikor a kari sálad kék...de csak mert utálod a kéket...kék volt az egyenruha, kék volt az érettségi bizonyítvány, kék volt a szalag, kék volt a csokor, kék volt a lufi, kék volt a hímzés a tarisznyán, kék volt a tabló, kék a nyúl is, kék a kedvenc szemszínem is, és a kék nyulamnak is kék szeme van, kétféle kék a kedvenc spirálod csomagolása és még a kari sál is kék...KÉÉÉÉÉK!!!

Amikor elfelejted kitenni a posztot...xD

Amikor végre találkozol egy netes barátnőddel, hét év után!!! :3

Amikor első nap első óráján már kapsz prezentációt, és késik a könyv, és sose lesz kész, és hétfőre kell, és megőrülök!!!

Négy egyetemen töltött nap után teljesen kimerültnek lenni...vannak napok, amikor fél hatkor kelek - mert hát Marilynt nem hagyhatom itt egész napra kaja nélkül, a koszban...illetve volt rá példa, hogy reggel fél hat után már csak este nyolckor láttam újra...

MINDIG HALLGASSATOK A MEGÉRZÉSEITEKRE!
Vannak napok, amikor fél hatkor fel kell kelnem - mint említettem...igazából, ha utána nem kéne hosszú-hosszú órákon keresztül folyamatosan figyelnem, akkor nem lenne gond...és a nagyjából másfél óra, ami az egyetemi épületünkhöz visz itthonról nem teszi lehetővé, hogy később keljek...főleg, hogy reggelente etetem Marilyn-t is - pontosabban bedobok neki valamit, hogy ne haljon éhen, amíg hazajövök és tudok vele rendesen foglalkozni...xD
Szóval semmi extra, szokásomhoz hűen kicsit késésben voltam, de kiszámoltam, hogy még pont elérem azt a buszt, ami bemegy az Egyetemvárosba is - ez negyedórával rövidíti meg az utamat, a buszmegálló, bölcsészépület közötti séta nagyjából húsz percről ötre csökken, mert közelebb tesz le a busz. Anya mondta, hogy apa még itthon van, ha gondolom elvisz az Újgyőrire (ahol fel kell szállnom a buszra, ami az egyetem fele visz), és először majdnem rávágtam, hogy remek, de még öltözéssel sehol se jártam, így inkább azt mondtam, hogy nem kell...Talán visszakérdezett, hogy biztos-e? De apa spórol öt percet, én meg még pont elérem a buszomat, szóval nem mentem...Itt volt valami megbánás szerű érzésem...nem rossz előérzet, hanem ez a "francba, el kellett volna magam vitetnem"...mivel az óra alapján ezt semmi se indokolta, nem foglalkoztam vele...
Szokásomhoz hűen bebambulva zenével a fülemben ültem a villamoson, ami megrázkódott, és hallottam egy nagy puffanást...gondoltam rossz a sín, megesik elég sok helyen (van, ahol konkrétan lassítania kell a villamosnak, mert rossz a váltó, vagy valami ilyesmi, illetve nem olyan rég leugrott a kereke is egy villamosnak, és felszántotta a sín melletti betont, szóval tényleg nem különösebben foglalkoztam vele), az már kicsit fura volt, hogy utána "csengetett" a villamos, és lassított, de azt hittem valamit elütöttünk (vagyis kavics volt a sínen, és megpattantunk, vagy ilyesmi), vagy kilépett elénk, vagy valami, szóval ezzel se különösebben törődtem - még az se volt gyanús, hogy majdnem maxon ment a zene a fülemben, és én mindent jól hallok...De aztán a villamos megállt, és egyre nagyobb zaj volt körülöttem, szóval kivettem a fülhallgatót, hogy mégis mi a fenéért álltunk meg alig 10-15 méterre a megálló előtt...na ekkor tűnt fel, hogy a villamos padlója tele van szilánkokkal...Nem sok mindent láttam, a sofőr meg nem engedett le minket még egy kicsit, mert mégse csődítheti le reggel hétkor a villamos utasközösségét a főútra, de miután meggyőződött, hogy "minden rendben" (vagy valami hasonló...modern villamos, van rajta ilyen bemondós valami, hogyha valaki rosszul van, tudják jelezni), leengedett minket...
Láttam, hogy a busz áll a sínek mellett, először azt hittem, a busz kapott oldalba minket, szóval felhívtam apát - ha a busznak balesete volt, akkor az nem fog elindulni - hogy késésben vagyok, baleset volt, jöjjön értem...Mire apa odaért, addigra a busz is elindult, de nagyjából három percem volt elérni a csatlakozást, ami esélytelennek tűnt...Alig szálltam be a kocsiba, a rádióba addigra jutott a hír: egy kamion "legyalulta" a villamost...Végül apa megelőzte nekem a buszt - vagyis a busz körbe ment, mi levágtuk az utat - és így sikeresen elértem, és időben beértem az egyetemre is...bár...ott újabb problémába ütköztem, ugyanis fogalmam nem volt róla, hogy hol lesz az órám, és egy szaktársam se volt ott...xD
(Egyébként a kamion túl nagy ívben kanyarodott, és a villamos oldalát végigszakította, betörve a második ajtótól - ami előtt ültem egyébként, szóval tényleg nem értem, hogy nem vettem észre - szinte végig az összes üveget, de szerencsére senki nem sérült meg komolyabban...illetve azt hiszem három könnyű sérülés volt csak, a hírportálok még nem döntötték el, viszont az anyagi kár jelentős...és mindebből én annyit érzékeltem, hogy valszeg átmentünk valamin...)
Amikor bűntudatot éreztem a fuvar visszamondása miatt, akkor kellett volna apa után mennem, hogy mégis várjon meg és vigyen le...Legközelebb hallgatok a megérzéseimre...sose tévednek...

Amikor valamivel később (úgy másfél hét telt el azóta) ugyanott belefutsz még egy balesetbe...LÁMPA van...és egész jól összeszervezett lámpa, egyedül a gyalogosokra ráengedett balra kanyarodó kocsikkal lehetne baj, de azon a zebrán - szerencsére - nem ütöttek el még soha senkit (remélhetően ez így is marad)...Ellenben valami mindig történik...
Most már csak két törött kocsi, egy fejre állt kocsi (igen, az úton...pedig amúgy sík út van, nincs árok se, ahova beborulhatna), megakadt villamos forgalom, sínen fekvő ember, és a sínre félre állított robogó - valamint egy rakás rendőr, mentő tűzoltó "várt" rám...nagyon nem szeretnék még több balesetbe belefutni - híreket nem szoktam nézni, szóval engem nem ijesztget napi rendszerességgel balesetekkel a média, viszont élőben is örülnék, ha mindenki jobban figyelne a másikra (és a lámpa színére).
Utána olvastam egyébként, és szerencsére ez a baleset se követelt ember életeket, bár a robogós súlyosan megsérült - nagyon remélem mire ez a bejegyzés kikerül, addigra teljesen felépül ő is.

Ha valamiért lemondok a csokiról, és a rúzsról, az sokat ér...:D

Amikor a több, mint egy éves piercing - amibe véletlenül belemartak - rosszabb állapotban van, mint a frissen szúrt...
...amire első harapásnál ráharapsz...

Iszonyatosan kívánni a pizzát, a csokit, a csipszet, a popcornt, kólát, rostos innivalót, forró csokit, sőt még a szója tejet is; amikor nem eheted egyiket se...egyáltalán kb semmit nem ehetsz...

Amikor reggel szétázol, és belépve a bölcsészépületbe megcsap a jó meleg, és a kávéillat...elképesztően felemelő érzés...:D

Amikor hajnali egykor még egy filozófiai könyv felett szenvedsz, és már arra sincs erőd, hogy felfogd, amit írnak, a határidő pedig másfél héttel korábban - csak hiányzott a tanár...ó, hogy élvezem én az iskolát...és se koffeint, se csokit nem vehetek magamhoz a piercingem miatt...

Sehol nem lelni a könyvtárakban az iskolához szükséges könyveket...a könyvtáros a bölcsészépületben szerintem nem létezik...xD

Aggódni egy haverod miatt, mert ezer éve hallottál róla, és nincs jó passzban, és amikor írnád neki az sms-t, érkezik egy sms...tőle...telepátia...<3

Hajat festeni a legjobb barátnővel...higgyétek el, ezzel MINDENT elmondtam...

A vérnyulamnak újabb rajongója lett...Mindenki csak addig akarja megenni, amíg nem látja élőben...mit mondhatnék, csodanyuszi, mindenkit elbűvöl...:3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd el véleményedet, vagy tedd fel kérdésedet! :)